Hetek óta bolyongott a városban Incsi Péter, már kezdett elvásni a csizmája annyi kötélverőnél járt. Volt belőlük éppen elég, vagy harmincig számolta azt, hogy hánynak a műhelyében fordult meg, de aztán valahol elvétette a számolást. Egyik reggel nem tudott visszaemlékezni hol tartott az előző este, amikor holt fáradtan beájult a fogadó keskeny és piszkos ágyába, megint dolgavégezetlenül.
Pedig szorítani kezdte az idő, közeledett a millenniumi óriási ünnepségsorozat, amihez nagy reményeket fűzött. Addig meg kell találnia a mutatványához a megfelelő kötelet, hiszen a régi kötél - amit még nagyapja vett valahol Hollandiában - pont most, a nagy esemény előtti hónapokban vásott el annyira, hogy istenkísértés lett mutatványozni rajta.
Minden kötélverő portékáját alaposan megnézte, már álmában is árbocköteleket, vitorlaköteleket, sátorköteleket, akasztó köteleket, vontató köteleket, harangköteleket, kötélöveket, pányvákat, zsinegeket, zsákvászon spárgákat látott, de olyan húrvékony, ugyanakkor férfi súlyt is elviselő fonalat, ami az ő mutatványához kellett, egyik műhelyben sem talált.
Olyannak kellett lennie a kötélnek, hogyha két oszlop közé kifeszíti, néhány méterről már egy mesterlövész éles szeme se vegye észre, azt az illúziót keltve, mintha az egyensúlyozó művész a levegőben járna.
Már lefoglalta a helyet az Állatkertben, a tűznyelők, kardnyelők, mesteri céllövők között, akik szórakoztatták az odalátogatókat. Néha fel is kellett lépnie, hogy ki tudja fizetni a költségeit, de minden fellépése előtt buzgón imádkozott, hogy ne az legyen az utolsó. Nem lehetett tudni ki örült jobban, a nézők, akik láthatták őt a levegőben járni előre meg hátra, bukfencezni, kézen állni, lefeküdni - vagy ő, hogy mindezt túlélte.
Megfogyatkozott reményekkel indult el aznap, felkeresni az Üllői úti kötélverőket, hátha segít neki Boszkó Szent János a kötéltáncosok védőszentje, s talál olyan kötélverőt, aki el tudja készíteni neki az új kötelet. Délutánra járt, mire az ötödik kötélverő műhelybe belépett, inkább már csak megszokásból kérdezte meg, hogy el tudná-e készíteni neki a kötéltánchoz szükséges vékony, erős fonalat. Nem is csalódott, a szigorú nevű Thurn Pius mester is csak a fejét rázta, bolondnak nézte őt, akárcsak a többi mester, akiknél eddig járt.
Már éppen ki akart fordulni, dolgavégezetlen az utcára, amikor a műhely mélyéről egy csengő leányhang azt mondta:
- Mijn vader zal het doen!
Péternek nagyot dobbant a szíve a flamand szóra, mert a láthatatlan lány azt mondta, hogy "Édesapám, én megcsinálom". Mivel az ősei sokáig éltek Hollandiában, Péter is értette - ha nem is jól, de beszélte is - a nyelvet.
- Jozefa, dat je je voorstelt? Dit is je trouwdag!

Jozefa hogy képzeled? Mindjárt itt az esküvőd napja! - fordította le magában nehézkesen Péter.
- Er zullen meer bruidsschatten zijn!* - nevetett a lány.
- Megfizetem én, jól megfizetem! - bizonykodott reménykedve Péter.
- Nocsak, talán érti a nyelvünket? - vonta fel a szemöldökét a kötélverő.
- Kicsit, csak kicsit. A nagyapámtól tanultam, ő sokáig élt Hollandiában.
- Sokáig tartó, lassú munka ilyen kötelet fonni, és tündérujjak kellenek hozzá, a lányomnak meg készülni kell az esküvőjére.
- Ze kan naar haar toe komen op de huwelijksdag ** - mondta a lány, akit Péter nem látott, hiába meresztgette a műhely sötét hátulja felé a szemét.
- Rendben, az esküvő napján eljövök érte! - bólogatott mosolyogva - De mikor lesz az esküvő?
- Mához egy hétre - válaszolta a kötélverő. Ne mosolyogjon előre, mert száz forint lesz az ára.
Péter hallotta, amint az elrejtőzött lány meglepetésében, halkan fölsikkant. Rengeteg pénz volt száz forint, de a kötéltáncos jól tudta, hogy a pár hét múlva kezdődő millenniumi ünnepségek alatt ennek sokszorosát is megkeresi az Állatkertben a mutatványával.
- Nem kevés pénz! - komorodott el. Majd megbökte a kalapját, és azt mondta:
Egy hét múlva itt leszek a pénzzel a kötélért.
Kifelé menet majdnem orra bukott egy tekercs vontatókötélben, annyira meresztgette a szemét, hogy megpillanthassa a lányt, de nem sikerült.

Egy hét múlva dobogó szívvel nyitott be a kötélverő műhelyének ajtaján, de az ajtót zárva találta. Dörömbölni, kiabálni kezdett, de hiába szólongatta a mestert, az nem jött elő. A nagy zajra kinyílt néhány ablak, és egy asszony kikiabált az egyikből:
- Mit ricsajozik itt? Zárva van ma Thurn mester műhelye, ünnep van náluk, ma megy férjhez a lánya!
- De engem meghívtak a lakodalomba - mondta Péter, kissé elferdítve a valóságot, hiszen azt mégsem mondhatta, hogy a zsebében van a mester lányának a hozománya. Vagy legalábbis egy része...
- Még nem jöttek meg a templomból, várjon, nemsokára itt lesznek, aztán kezdődik a lagzi. Menjen tovább a ház mellett, a kert kapuig, az nyitva van. Menjen be, ott leülhet, amíg jönnek - enyhült meg az asszony.
Péter tovább ment, és a jelzett kapun befordulva, egy romantikus kert szegletén szépen terített asztalt látott. A kertre nyíló konyhából edénycsörgés, asszonyi nevetés hallatszott ki, és fenséges illatok árulkodtak a készülő ebédről. Nem is tudta, hogy szabad-e neki itt lennie, talán jobb lenne a kapu előtt várakoznia. Amíg ezt végig gondolta, egy medve nagyságú kutya rontott elő a konyha felől ugatva, és egyenesen felé tartott. Péter nem azért volt kötéltáncos, hogy megijedjen a kutyától, mivel éppen egy vastag szárítókötél volt a feje felett. Könnyedén fellendült a kötélre, de a kötelet nem ilyen súlyra tervezték, már szakadt is szét alatta, és ő lepottyant egyenesen a kutya orra elé.
- Szultán! Vissza! Vissza! - kiabált a kutya után egy fiatal női hang. A kutya két mellső lábával leszorította Pétert a földre, hogy mozdulni sem tudott.
- Ne féljen, csak játszik! - mondta a nő, akit a fölébe tornyosuló kutya eltakart előle.
- Nem tudná valahogy leszedni rólam? - kérdezte reménykedve.
- Szultán! Gyere játszani! - integetett a nő egy kopott lábtörlővel a kutya felé, aki nyomban elengedte Pétert, sarkon fordult, és kikapta a lábtörlőt a nő kezéből, hogy irgalmatlanul összeharapdálja.
- Jó napot, kihez van szerencsém? - kérdezte a fiatal nő.
- Jó napot kívánok! Incsi Péter vagyok. A mesterhez jöttem, mára volt megbeszélve.
- Nem akar felállni? - mosolygott az ifjú hölgy, aki a segítségére sietett.
Péter talpra ugrott, leporolta a ruháját, és ahogy felnézett, hatalmas, csillogó, mosolygó, égszínkék szemekbe feledkezett. Az előtte álló szőke teremtés olyan volt, mintha egy kislányoknak rajzolt meséskönyvből lépett volna elő.
- Tündér Ilona... - hebegte elképedve.
- Ilonának Ilona, de nem tündér, még véletlenül sem - nevetett a megmentője.
- Özvegy Virág Ferencné, Ilona, a szomszédasszonya Thurn mesternek, és Jozefa lánya egyik barátnője. Én felügyelem ma a konyhát.
- Örvendek a szerencsének! - mondta a kötéltáncos olyan átéléssel, hogy Ilona belepirult. Könnyedén biccentett egyet, és visszasietett a konyhába.
Péter szép lassan a kapu felé hátrált, szemmel tartva a kutyát, de az még mindig az ócska lábtörlővel harcolt.
Nemsokára megérkezett a násznép, a talpig fátyolozott menyasszonnyal, és a kissé már kapatos vőlegénnyel. Thurn mester intett Péternek, és amíg a vendégsereg elhelyezkedett az asztal körül a kertben, ők egy hátsó ajtón bementek a műhelybe. A kötélfonó gépek melletti nagy asztalról felvett a kötélverő egy tekercs olyan vékony kötelet, mint ami a cirkuszi egyensúlyozó művészek álma volt.
- Száz kilót elbír, és még két lépésről sem látszik, ha kifeszíti. Lépjen hátra - intett a kötélverő, és ahogy Péter két lépést hátralépett, egy darabot a kötélből széthúzott maga előtt.
Valóban, mintha semmi nem lett volna a kezében.
- Kitart, ameddig csak fel tud menni rá, de talán még az unokáit is kiszolgálja, ha megtanulják a maga mutatványait - bólogatott a mester.
Péter kiszámolta az asztalra a száz forintot, a kötél árát, ami villámgyorsan eltűnt a kötélverő tárcájában.

Alig várta, hogy kipróbálhassa az új kötelet. Meg sem állt az Állatkertig, szakszerűen rögzítette a kötél két végét és előbb óvatosan, majd egyre bátrabban, sorra előadta a mutatványait. A végén azokat is kipróbálta, amiket a kopott régi kötélen, már nem mert megcsinálni. Amikor a földre ereszkedett, hatalmas tapsvihar fogadta a közben összegyűlt tömegtől. A földre hajított kabátját már elborította a nézők által rádobált pénz.
Köszönöm szépen Boszkó Szent János, köszönöm szépen Jozefa! - sóhajtotta. Már tudta, hogy a Thurn mester műhelyében készült kötél minden fillért megért.

Másnap felkereste a kötélverő szomszédasszonyát, aki kimentette a kutya mancsai közül. Egy nagy bokréta virágot vitt neki hálája jeléül, és meghívta őt a millenniumi kiállítás leglátványosabb különlegességére, a léghajóra, aminek az Andrássy út végénél volt a felszállóhelye.
Aznap erős szél fújt, de két nap múlva ők ketten felemelkedhettek a város fölé a léghajóval. Először Ilona alig mert lenézni a tátongó mélységbe, és erősen kapaszkodott Péterbe, ahogy a léghajó lengett a szél fuvallataiban. Aztán még sokszor felszálltak rá, mert rájöttek, hogy szeretik a léghajózást. Végül Péter még Ilona kezét is ott kérte meg ötszáz méter magasan a léghajóban, aki könnyes szemekkel mondott igent neki. Az sosem derült ki, hogy a hideg szellőtől, vagy a meghatottságtól könnyeztek Ilona szemei. Mint ahogy az is örök titok maradt Péter számára, hogy Jozefa, a kötélverő lánya, éppen Ilona barátnőjének hosszú szőke haját fonta bele a neki készülő, vékony, erős kötélbe. Ez a láthatatlan kötél már összekötötte őket, mielőtt még ismerték volna egymást.



*Több lesz a hozomány!
** Eljöhet érte az esküvő napján.