A hajnal kint talált a parkban,
hol magányosan, egyedül jártam.
A telihold is elhagyott már,
úgy fáztam, céltalanul bolyongtam.

Már az árnyék sem kísért tovább,
csak az a kósza szél karolt, ölelt!
Fülembe pánsíp fújt dallamot,
simogatta a lelkem, csilingelt.

Aztán a hang tovaszállt messze -
kerestelek, tovább kutattalak.
Esőben, szélvészben, míg zörgő
levéllel a sóhajok suhantak.

Velem zokogott szürke felhő,
és könnyeimet tépte arcomon.
Átkeltem zuhatagon, havas,
vad ormokon, csipkés patakokon.

Búgó hangon szólítottalak,
hogy rám találj, karodba zárj végre.
A fák színes levelei közt
emelkedett fel a nap az égre.

Mint áttört a fák közt egy sugár,
egy ében árny körvonalazódott.
Egyszer csak te előttem álltál,
és tekintetünk összefonódott.

Körülöttünk megszűnt a világ,
csak te voltál, s én a rét közepén.
Úgy öleltél, mint inda a fát,
csókkal kutattuk egymás rejtekét.

Együtt repültünk a felhőkkel,
reszkettünk, szédültünk, forgott a világ.
Forró szívünk vadul kalapált,
köröttünk kinyílt a rózsavirág.