Bevallom, én idén nem találkoztam vele. Csak besurrant, belopta magát közénk, ránk fújta leheletét, aztán elinalt, s lombok fakadtak utána lépten-nyomon, hegy-völgyön át.

Úgy emlékszem, hogy április első hetében még télikabátban jártunk. Azután lázas beteg lettem, majd lábadoztam egy ideig. Csak bágyadtan bámultam ki az ablakon, s egyszer csak azt vettem észre, hogy a fiatalok egy szál pólóban, strandpapucsban futkosnak az utcán. Az idősebbek még vettek magukra egy kardigánt is óvatosságból, de csakhamar lekívánkozott róluk az is. Akkor döntöttem el, hogy felsétálok a Tettyére, szeretnék találkozni a Tavasszal. Ott ért a meglepetés. Nem találkozhattam vele, elszökött előlem, ugyanis a Nyár sietett elém.

Teljesen meglepett, hogy már minden tavaszi virág elnyílott, a fák virágai is lehullottak, tele volt fonnyadt szirmokkal alattuk a fű. A fák zsenge zöld ruhája bizonygatta előttem, hogy itt járt, de már bottal üthetem a nyomát. Szíven ütött, de nem tartott soká, mert letaglózott a temérdek zöld, nem tudtam betelni vele, belevetettem hát magam és szerettem volna belekiabálni a világba, hogy mennyire szeretem a fákat!

Aztán megálltam előtte. Egy vén tölgyfa előtt. Még magamnak sem vallottam be soha, hogy miatta jövök, miatta vagyok itt évről évre, hogy lássam Őt. Több évszázada áll már itt, a magas, ósdi várfalak szomszédságában, és mindig lenyűgöz a látványa. Órákig képes vagyok állni előtte.
Ott állt hát, velem szemben, mint egy száz karú óriás. A hegyéig alig láttam fel, olyan magas. Karjait kitárta minden égtáj felé, alig egy méterre a földtől, amik legalább hét-nyolc méter hosszúak, aztán egyre rövidülnek, ahogy kitárulkozik a magasban.
A törzs a legbeszédesebb. Szálegyenes még, de már olykor-olykor botjára támaszkodik és mesél. Sokat látott már életében. Kérgén ott vannak a mindennapi küzdelem csontig ható nyomai. Régi hegek borítják a testét, itt-ott tarjagos daganatok csúfítják, feljebb valami sebet kaphatott, rozsdavörös vér szivárog belőle. Megrendülten állok előtte, majd hozzá futok és megölelem. Arcomat a levelek cirógatják, finom, puha, zsenge levelek. Nemrég öltöztette vadonatúj ruhába a Tavasz, az én öreg barátomat. Nagyon üde, fess, olyan mint fiatalon, még a derekát is kihúzza szálegyenesre, aztán feljajdul, kissé meggörnyed, de áll sziklaszilárdan. Csak a sóhajtásai mélyülnek egyre... Olyan, emberarca van.
A lombokba temetkezem. Ahogyan a szél rezzen, úgy simogatják és hűtik kipirult arcomat. Nem tudok megválni tőle, pedig még sokak várnak a látogatásomra itt.

A Tavasz bizony elszökött előlem, nem találkozhattam vele, de itt járt, láttam a lába nyomát és bizonyítékul itt hagyta kézjegyét.