1. Jő a kikelet
Odakünn mindenhol hó-borított táj,
faágakon jégcsapok csillogása,
derült ég ragyog hófehér határra,
a fákra meleg napsugár csókja vár.
Sötét nappalok egyre hosszabbodnak,
sík lejtőn nesztelen síelők-szánok
s gyerekek zsivaja tölti be a tájat...
oszlopon fekete varjak kárognak
Csendben jő a kikelet, olvad a jég...
madár dalától hangos lesz a határ,
zöldül az erdő. kéményünkön fészket
rakott a gólyamadár, itt a tavasz!
Felettünk kék ég, érezzük szépségét,
lelkünk ujjong, szivünkben szeretet.

2. Gólyák
Lelkünk ujjong, szivünkben szeretet.
Gólya-pár kelepel, fészket javítgatják,
a hibákat. Háztető alatt, kémény
mellett hozzák-viszik az ágakat.
Gólya-mama tojásokra ül, ha a
fészek elkészül; s ha kell, kevergeti,
hogy legyenek melegek a tojások.
Kibújnak a fiókák, ha eljő az idő,
gólya-család ötre nő. A kisgólyák
éhesek, útra kel a gólyapár,
rétek fölött vadásznak, majd gyorsan
a békára lecsapnak a magasból.
Szegény béka gólyacsőrben rettegve
meglapul; érzi, életének vége.

3.
Érzi: vége van rövid életének.
A gólya szájában a falatokkal
érkezik, fiókák várják az ételt
csipogva, csőrüket éhesen tátva.
A béka nem volt szerencsés, mert a
fiókák étke lett. Halad az idő,
a kisgólyák nemsokára repülnek,
tanulnak a légben szállni, békára-
egérre vadászni. Ha majd eljön a
hideg ősz, gólyacsapat edzést tart,
költözködni készülnek. Nem bírják a
hideget, csapatokban messze szállva
elindulnak melegebb tájra, ahol
őket már egy másik otthon várja.

4. Itt a tavasz!
A gólyákat egy másik otthon várja.
Hiába zúg a szél, a tél múlik már,
néha-néha még egy kicsit fázunk,
már kiderült az ég, s virágos a táj...
Fecskék is Afrikából keltek útra,
fárasztó útjuk után hazatértek,
igazítják, javítják, majd utána
gondosan elfoglalják a fészket,
tojásokat lerakják, egymást váltva
melengetik, időnként kevergetik,
vigyázzák, majd kikelnek nemsokára
és csipognak, tátognak a kisfecskék.
Fecskemama útra kel, csőrben hozza
az étket, így eteti fiókáit.

5. Fecskék
A fecskék etetik a fiókákat.
Kertemben ülök cseresznyefa alatt,
figyelem magamban a madarakat,
a vadrózsa illatát szagolom.
Nézem az égen futó-fellegeket,
a kék eget, mit mond nekem ilyenkor
a Természet? Most száll el felettem
egy fecskepár, bogárral szájukban,
amit a fecskefiókáknak visznek,
majd kitátja csőrét minden kismadár.
Fecske röpül fészkéhez, kisfecskéket
míg felnőnek, naponta így eteti,
- majd újra elszáll... Napról-napra ezt
teszi: amíg a fiókák megnőnek.

6.
Ezt teszik, míg a fiókák megnőnek.
Ha beomlik a fecskefészek, ott a
párja, megjavítja. Ha leszáll az est,
elfáradnak, összebújnak mindnyájan,
egymást melengetik, majd elalusznak
hajnalig. A fecskepár virradatkor
ismét élelem után jár. Az apró
fecskék növekednek, mire eljön az
ősz, nagyra nőnek. Akkor fecskecsalád
itthagyja az otthonát; elindulnak,
elröpülnek, az újhazában tovább
élnek, de visszajönnek tavasszal,
fészkeikben megpihennek, a vándor-
madarak életüket élik tovább.

7. Ránk köszönt március.
Madarak élik tovább életüket.
Köszöntelek szép tavasz, minden széppel
elárasztasz! Napsugárral köszöntesz,
örvendeztetsz, a fecskék visszajöttek.
Márciusban már hosszabbak a napok,
vidámabban ébredünk, bizakodunk,
talán lassan kétségeink foszlanak,
örülünk, rossz érzéseink elmúltak,
örömmel nézzünk szembe a jövőnkkel,
a múltra visszafelé ne figyeljünk.
Ha sokat szenvedtünk, örvendjünk
kikeletnek, ragyogó napsütésnek.
A napjaink vidámabbak lesznek,
és a szívünkben kigyúl szeretet.

8. Enyhe szellő
A szívünkben kigyúl a szeretet.
ébredek, rám süt a nap, enyhe szellő
fúj, friss levegőt szeretem, tüdőmbe
beszívom, mert ez éltet engemet.
Ablakomon a napsugár bekacsint,
gyorsan fürdöm, ezután felfrissülök.
Felöltözve, s megfésülve jövök ki,
leülök az asztal mellé kávézni.
Fehér cipó, vajas kenyér vár engem,
gyorsan eszem igyekezve munkába.
Kimegyek az utcára, tavaszt érzem:
kinyílt a szép kankalin és tulipán.
Tavasz van, szeretem május hónapot
nekem enyhe szellő titkokat suttog.

9. Gerlepár
Egy magas nyírfa áll ablakunk előtt,
tavasszal fészket rakott egy gerlepár.
Árnyat adó ágai közt fészekben
ülnek egész nap, költik tojásukat.
Lombok között rovar után röpködve
vígan turbékolnak minden délután,
az Égen súlyos felhők tornyosulnak,
egyre jobban villámok csapkodnak,
az Ég mennydörög félelmes erővel.
Bezárkózunk, szél veri az ablakot;
tombol az orkán, fa törzsét könnyedén
s a fákat meghajlítva csapkodja.
Ablakon aggódva nézve látom, hogy
összebújik fészkében a gerlepár.

10.
Összebújik fészkében a gerlepár,
várja végét az ítéletidőnek.
Órák múltán végre elvonul vihar,
én örvendek, mert a gerlefészek még
a faágak között ott a helyén áll.
Másnap ismét az égen tornyosulnak
a felhők, megint körben vihar tombol
kegyetlenül, s mint a dézsából, szakad
az eső. A fa ágait pusztító
szél rengeti, nem kímélve madarat,
sem embert, durván szétzilálja a
gerlefészket. Reggelre a madarak
otthona szétszaggatva, fa ágai
széthúzódva, a fészek madár nélkül...

11.
Fészek darabjai szerteszét, madár
nélkül árván, a földön összetört
tojások... és hol vannak a madárkák,
hová szálltak? Nekünk ezután már
sosem turbékolnak? Hová repült el
szegény hontalan gerlepár? Vajon most
hol gyászolják majd, hol siratják el,
elhalt fiókáikat a tojásban?
Ilyen bajok után gondolkodom
azon: valaha visszajönnek-e még?
Hol épít ezután árva madárpár,
új fészket? Új tanyára hol lelnek?
Lesz-e kedvük, hogy délutánonként
valahol vidáman turbékoljanak?

12. GALAMBOK
A gerlék már hol turbékoljanak?
Faluvégén galambdúc - a madarak
otthona. Élelmet keresnek, talán
nemsokára meglelik. Onnan szállnak
tova, vigadozva. Ha örömükben
rátalálnak, turbékolnak. Vidáman
csipkedve megtömik a begyeket.
Arra jön egy vadász - vállán puskája,
majd nemsokára meglátja galambok
csapatát, áldozatát madarak réme
figyeli... Vadász lő, madárcsapat
felröppen, a galambok elesége
a földön marad, mellette a fehér
galamb véres teteme ott hever...

13. Dúdolom a dalod
Ott hever a galamb véres teteme...
Hallgatom múzsám dalát, szívre ható
melódiát, zugát járja fájó lelkem,
remek ritmusát kezemmel dobolom.
Énfelém libbensz holdfénynél álmodva,
fátyolod kúszik utánad felhők közt...
Míg hallom dalod kísérő akkordját,
a vágy és a bánat engem elemészt.
Lombok árnyékában halkan dalolom
a gyönyörűen zengő akkordokat
s lágy muzsika mellett sóhajom száll,
lelkünk összeforrt vad vágyainkkal.
Gondolatomban már eljöttél hozzám,
s Te ezerszer játszottad zongorán.

14.
Te ezerszer játszottad el zongorán,
lelkemben megszólal a halk szopránod...
sóhajaink szállnak a magasságba...
álmodunk együtt, szemünket lezárva.
Álmomban hallom suttogó hangodat
halk zene fülemnek, békés a lelkem,
s te itt mellettem, ha pirkad a hajnal.
Szép szemed, ragyogó csillagát nézem...
csöndben figyelem hajnal ébredését
ne zavarjam meg a szép álmodat,
elmúlik a hajnal, kéklik már az ég...
rám mosolyogsz és álmosan sóhajtod,
szemed kéklőn fénylik, boldoggá tettél
csodás dalodat dúdolom örökké...

15. Mesterszonett - Tavasz, természet

Odakünn mindenhol hóborított táj.
Lelkünk ujjong, szivünkben szeretet.
Érzi: vége van rövid életének,
a gólyákat egy másik otthon várja,
a fecskék etetik a fiókákat,
ezt teszik, míg a fiókák megnőnek.
Madarak élik tovább életüket,
a szívünkben kigyúl a szeretet.
Egy magas nyírfa áll ablakunk előtt,
összebújik fészkében a gerlepár,
de a fészek darabjai szerteszét,
a gerlék hol turbékolnak ezután?
Galamb véres teteme ott hever...
Te zongorán ezerszer játszottad el.

**.-.**