1. JŐ A KIKELET
Odakünn mindenhol hóborított táj,
faágakon jégcsapok csillogása,
derült ég ragyog hófehér határra,
a fákra meleg napsugár csókja vár.

Sötét nappalok egyre hosszabbodnak,
sík lejtőn nesztelen síelők-szánok
s gyerekek zsivaja tölti be a tájat...
oszlopon fekete varjak kárognak.

Csendben jő a kikelet, olvad a jég...
madár dalától lesz hangos a határ,
zöldül az erdő, felettünk kék az ég.

Kéményen fészket rak a gólyamadár,
a lélek ujjong, szívünkben szeretet,
érezzük: tavasz lesz - nemsokára már.

2. GÓLYÁK
Érezzük tavasz lesz nemsokára már.
Itt a tavasz, jön a nyár, már megjött
a gólya-pár. A kéményen, háztetőn
gólyafészek, készülőben. Hozzák-

hordozzák az ágakat, javítgatják
a fészküket. Amikor majd elkészül,
gólyamama tojásra ül. Ötre nő
majd a család, ha kibújnak fiókák.

megéheztek a kisgólyák, a gólyapár
kel útra, rétek fölött keringnek
sokáig, kígyókra és békákra

vadásznak, majd a magasból lecsapnak,
szegény béka gólyacsőrben lapul.
Gólyamama a békával szájában

3.
Gólyamama szájában a békával
hazarepül fészkébe. Vígan várják
fiókák az ebédet, nagyra tátják
csőrüket. A békának ma nem volt

szerencséje, mert a gólya fióka
étke lett. Halad az idő, kisgólyák
megnőnek, kirepülnek. Nemsokára
megtanulnak légben szállni, békára,

egérre vadászni. Ha majd eljön a
hideg ősz, gólyacsapat edzést tart.
költözködni készülnek. Nem bírják a

hideget, csapatokban messze szállva
indulnak melegebb tájra, ahol
őket már egy másik otthon várja.

4. ITT A TAVASZ!
Ahol őket egy másik otthon várja.
Hiába zúg a szél, a tél már múlik,
néha-néha még egy kicsit fázunk,
de kiderült az ég, s virágos a táj...

A fecskék útra keltek Afrikából,
fárasztó útjuk után hazatérnek,
gondosan elfoglalják a fészket,
igazítják, javítják, majd utána

tojásokat lerakják, egymást váltva
melengetik, időnként kevergetik,
vigyázzák, majd kikelnek nemsokára

a kisfecskék, csipognak és tátognak.
Fecskemama útra kel, csőrben hozza
madárétket, eteti fiókáit.

5. FECSKÉK
Étket hoz, eteti a fiókáit,
Kertemben ülök cseresznyefa alatt,
magamban figyelem a madarakat,
szagolom a futórózsa illatát,

a fehér fellegeket csodálom,
a kék eget, ilyenkor mit mond nekem
a Természet? Most száll el felettem
egy fecskepár, a szájukban egy bogár,

viszik a kis fecskefiókáknak.
Fecske röpül fészkéhez, csőrét tátja
minden kismadár, őket fecskemama

eteti, rá vár a sok aprómadár
majd újra elszáll. Napról-napra a
fecskék dolga, etetni fiókákat.

6.
Dolga csak: etetni a fiókákat.
Ha beomlik a fecskefészek, ott a
párja, megjavítja. Ha az est leszáll,
elfáradnak, mindnyájan összebújnak,

egymást melegítik, majd elalusznak
hajnalig. A fecskepár virradatkor
ismét élelem után jár. Az apró
fecskék növekednek, mire eljön az

ősz, nagyra nőnek. Akkor fecskecsalád
itthagyja az otthonát; elindulnak,
elröpülnek, az újhazában tovább

élnek, de tavasszal visszajönnek,
fészkeikben megpihennek, a vándor-
madarak élik tovább életüket.

7. RÁNK KÖSZÖNT MÁRCIUS
Madarak élik tovább életüket.
Köszöntelek szép tavasz, minden széppel
elárasztasz! Napsugárral köszöntesz,
engem boldogsággal örvendeztetsz.

Márciusban napjaink már hosszabbak,
vidámabban ébredünk, bizakodunk,
Rossz érzéseink foszlottak, fecskék
visszajönnek, talán lassan elmúlnak

kétségeink, nézzünk szembe jövőnkkel,
ne figyeljünk visszafelé a múltra.
Ha sokat szenvedtünk, örüljünk a

kikeletnek, ragyogó napsütésnek,
legyenek vidámabbak a napjaink,
meglátjuk, szeretet kigyúl szívünkben.

8. ENYHE SZELLŐ
Meglátjuk, szeretet gyúl a szívünkben.
Rám süt a nap melegen, fölébredek.
Szeretem a friss levegőt, tüdőmbe
beszívom, mert ez éltet engemet.

A napsugár ablakomon bekacsint,
gyorsan fürdök', ezután felfrissülök.
Kijövök felöltözve s megfésülve,
leülök az asztal mellé kávézni.

Fehér cipó, vajas kenyér engem vár,
gyorsan eszem, s a munkába igyekszem.
Künn az utcán tavaszt érzek, nyílik a

gyönyörű kankalin és tulipán.
Szeretem a május havát, tavasz van,
enyhe szellő suttog nekem titkokat.

9. GERLEPÁR
Egy magas nyírfa áll ablakunk előtt
Tavasszal fészket rakott egy gerlepár.
Árnyat adó ágai közt fészekben
ülnek egész nap, tojásokat költik.

Lombok között röpködve rovar után
vígan turbékolnak minden délután.
Az égen súlyos felhők tornyosulnak,
Egyre jobban villámok csapkodnak.

Bezárkózunk, szél veri az ablakot.
Mennydörög az ég, félelmes erővel.
tombol az orkán, a fákat csapkodja,

fa törzsét könnyedén meghajlítva.
Ablakon kinézek aggódva a
fára: ahol gerlepár összebújva,

10.
Fészekben a gerlepár összebújva
az ítéletidőnek végét várja.
Órák múltán elvonul vihar, a
faágak között ott a helyén áll

még a gerlefészek; ennek örvendek.
Másnap ismét az égen tornyosulnak
a felhők, megint kegyetlenül tombol
a vihar, s mint a dézsából körben,

szakad az eső. A fa ágait pusztító
szél rengeti, nem kímélve madarat,
sem embert, durván szétzilálja a

gerlefészket. Reggelre a madarak
otthona szétszaggatva, a fa ágai
széthúzódva, fészek madár nélkül...

11.
Fészek darabjai szerteszét, madár
nélkül árván, összetört tojások a
földön... És hol vannak a madárkák,
hová szálltak? Nekünk ezután már

sosem turbékolnak? Szegény hontalan
gerlepár vajon most hová repült el,
majd hol gyászolják, hol siratják el,
a tojásokban elhalt fiókákat?

Azon gondolkodom: ilyen bajok
után valaha visszajönnek-e még?
Szegény madárpár hol épít ezután

új fészket? Hol lelnek új tanyára?
Lesz-e kedvük, hogy délutánonként
valahol vidáman turbékoljanak?

12. GALAMBOK
Ezután a gerlék hol turbékolnak?
Faluvégén galambdúc - a madarak
otthona. Élelmet keresnek, talán
nemsokára meglelik. Onnan szállnak

tova, vigadozva. Ha rátalálnak,
örömükben turbékolnak. Csipkedve
vidáman tömködik a begyüket.
Arra jön egy vadász - vállán puskája,

majd nemsokára meglátja galambok
csapatát, áldozatát madarak réme
figyeli... Vadász lő, madárcsapat

felröppen, galambok elesége a
földön marad, mellette a fehér
galamb véres teteme ott hever...

13. DÚDOLOM A DALOD
A galamb véres teteme ott hever...
Hallgatom múzsám dalát, szívemre ható
melódiát, fájó lelkem zugát járja,
kezemmel dobolom remek ritmusát.

Holdfénynél álmodva libbensz énfelém,
fátyolod felhők közt kúszik utánad...
Míg hallom dalod kísérő akkordját,
a vágy és a bánat engem elemészt.

Lombok árnyékában halkan dalolom
a gyönyörűen zengő akkordokat
s lágy muzsika mellett száll sóhajom,

lelkünk összeforrt vad vágyainkkal.
Gondolatomban már eljöttél hozzám,
s Te ezerszer játszottad zongorán.

14.
Te ezerszer játszottad el zongorán
lelkemben megszólal a halk szopránod...
sóhajaink szállnak a magasságba...
szemünket lezárva, együtt álmodunk.

Álmomban hallom suttogó hangodat
halk zene fülemnek, békés a lelkem,
ha pirkad a hajnal, s te itt mellettem.
Nézem a szemed, ragyogó csillagát...

csöndben figyelem hajnal ébredését
ne zavarjam meg a szép álmodat,
elmúlik a hajnal, kéklik már az ég...

rám mosolyogsz és álmosan sóhajtod,
szemed kéklőn fénylik, boldoggá tettél
dúdolom örökké csodás dalodat...


15. Mesterszonett - Tavasz, természet

Odakünn mindenhol hó-borított táj,
érezzük tavasz lesz nemsokára már.
Gólyamama szájában a békával.
Ahol mindnyájukra másik otthon vár.

Etetni a fiókáit, étket hoz,
a dolga csak: etetni fiókáit.
Madarak élik tovább életüket.
Meglátjuk, szeretet gyúl a szívünkben.

Ablakunk előtt egy magas nyírfa áll,
fészekben a gerlepár összebújva
fészek szerteszét, madarak sehol sem...

Ezután a gerlék hol turbékolnak?
A galamb véres teteme ott hever...
Te ezerszer játszottad el zongorán.

**-*.*-**