Közeledett az érettségi, sok kiadással, amit már nem tudott a nagytiszteletes vállalni. Bejelentette ezt a kollégiumi nevelőnek, aki azzal próbálkozott, hogy állami gondozásba vegyenek.
Megtudtam, hogy eddig azért nem vettek létszámba, mert az egyház támogatott. Most, hogy ez megszűnt, gondozásba vettek, ami abból állt, hogy minden ruhadarabból kaptam egy darabot. Ezek sem voltak szépek, de legalább újak voltak.
Megterhelő kiadást jelentett mindenki szüleinek a tabló készíttetése, az új ruhák és az új frizura. Betanultunk egy színdarabot, hogy az előadás bevételéből elkészülhessen a tabló. Mivel nem gyűlt össze elegendő összeg, pótolni kellett még egy tájelőadás bevételével is.
A Bor című Gárdonyi Géza színművében az özvegyasszony, a csábító szerepét kaptam meg.
Nagy sikere volt az előadásnak. Hívatott a tanárom, aki rendezte a darabot, hogy beszélni szeretne velem a művelődési osztályvezető. Nagy meglepetésemre felajánlotta, hogy felvételi nélkül bejuttat a Színház és Filmművészeti főiskolára, mivel tehetségesnek tart. Abban a pillanatban eszembe jutott a Nemzetiben történtek, így hát elutasítottam, nem akartam én "rosszlány" lenni. Nem gondoltam akkor, mekkora lehetőséget szalasztok el. Drámai helyzetem, a vidám életszeretetem hozhatott volna sikert. Nem volt jó barátom sem a siker, sem a sors.
Nagykállóba mentünk vendégszerepelni a darabbal. Ott is nagy siker volt. Sajnos balesetet szenvedtem. A darab második részében utánam kellett dobni egy tányért. Kiszaladtam a színfalak mögötti rész nagyon szűk terébe. Ahogy visszafordultam, a törött fajansztányér cserepe csontig hatolt a lábamba. Megijedtem, ahogy megláttam a szétnyílt sebet. Látszott a csont, de nem vérzett, csak pár pillanat múlva ömlött belőle a vér. Bekötözték, majd végig játszottam a harmadik felvonást. A vacsora, amit beígértek, legnagyobb sajnálatunkra elmaradt, és a bál is. A nyíregyházi kórházban varrták össze a vágást. A mai napig látható a heg, az az édes emlék, csak rá kell néznem és elkísér egész életemben. Ott van benne a szertelen ifjúság, a napfény az árnyak felett, a nevetések a könnyek előterében.

Dali ecsetjével tudnám csak megfesteni ezt a képet, ahogy kapaszkodom kézzel-lábbal egy színes buborékba. A tenger mélyén ázott könyv lapjai szóródnak szerte széjjel. Az eső súlyos cseppjei koppannak arcomon és vér megszínezi a víz kék színét.

*

A vizsgáim aránylag jól sikerültek. A matematika írásbeli hozott meglepetést. Az osztályban a legjobb matekos voltam, mert azt nem kellett tanulni. A dolgozataimban viszont mindig becsúszott pár hiba, szorzás, tizedesvessző és hasonló, ami az eredményt rendesen eltorzította. Az írásbeli első órájában drága jó Laci bácsi felügyelt, hogy rendben menjenek a dolgok. Nehezen indult másoknak, én viszont mindjárt neki álltam, örültem a feladatnak. Gyorsan átláttam a megoldás menetét. Laci bácsi látta a többiek tanácstalan vergődését, odalépett hozzám, megkérdezte, - Na színésznő, tudod? Megnézte a számításaimat és azt mondta - Mond el a többieknek. Minden tanár magázott minket, egyedül ő tegezett. A második feladatot is elmondatta velem. A második óra végén beadtam a vizsga anyagát. Tudtam, hogy sikerült, és a megbeszélt randevúra siettem.
Talán ebben a helyzetben voltam nagyképű és soha többet. Mindenki izgult, hogy sikerült-e az írásbeli, egy kis belső gúnnyal nyugtattam mindenkit, hogy - Biztosan sikerült, nyugi, majd én megyek szigorítottra. Így is történt. Üzemszervezéstanból vizsgáztunk. Mikor én is lefeleltem, a vizsgabiztos átnyújtott egy tételt. Nagyon megijedtem, vége az életemnek, pótkérdést kaptam üzemszervezésből, amint már fentebb írtam, nem tudtam annál többet, mint amit elmondtam. Visszaültem a helyemre és láttam, hogy matek! Annyira megörültem, mint még soha. Nekiálltam a megoldásnak, mire az utánam következő öt diák lefelelt, kész voltam. Szóban a táblánál kellett a megoldást felvázolnom. A közepén megállított a vizsgabiztos és a tanáromat arra kérte, hozza be az írásbelim anyagát, nem hitte el, hogy rosszul sikerült. Biztosan megnyugodott mikor megnézte a dolgozatot, az sajnos tele volt hibával.
Mindenki fellélegzett.

*
A ballagásról csak annyit szeretnék elmondani, számomra gyötrelem volt.
Mindenkinek ott voltak a szülei, a rokonsággal. Csodaszép virágcsokrokkal, illatfelhőben vonultunk osztályról osztályra, énekelve. Súlyos könnyeimet cipeltem azzal a pár szál virággal, amit nem is tudom ki nyomott a kezembe. Vártam az édesapámat, hogy ő hozza el nekem a legszebb csokrot, vörös-, sárga rózsákat, amit úgy ölelhetek magamhoz, mintha ő lenne teljes valójában. Itt éreztem legjobban a hiányát, már azok a könnyek is felszáradtak, amiket őérte hullattam a takaró alatt a kollégiumi csendes éjszakákon. De most, majd szétszakított a fájdalom. Nem akartam sírni. Biztattam magamat, légy erős kislány, nem vagy te már régóta édesapád ékszere, de senkinek sem. Felnőttél, abban a pillanatban, amikor őt elvesztetted.

*

A nyíregyházi Sóstón volt a bankett. Kisvonattal mentünk. Meseszép környezet az erdő közepén. Jártam itt már többször is azzal a szőke, magas fiúval, akivel egy iskolai bálon ismerkedtem meg. Itt csókolt meg először, több hónapos ismeretségünk után. Szerelmünk szinte lebegett, úgy ölelt körbe, olyan simogatóan, mint a tavaszi szellő. Illata volt, zamata a csókjainak. Annyi csókot kaptam tőle, mint amennyi szirma volt a szegfűnek, amit a randevúra hozott.
Szégyenlősen vallom be ennyi év után, hogy ez volt az első csók, ez volt az első szerelem eddigi életemben. A többi év, csak játszótér, megálló egy két szép pillanat mellett. Itt ezen a játszótéren sok homokot szórtak a szemembe, amitől sírhattam volna, de inkább szedegettem az útról a sok szép virágot, sajnos a gazt is sokszor letéptem.
Hiába voltak már színek, illatok a nap csak rövid ideig sütött ki felettem.

*

A vacsora utáni bálon mindenkivel táncoltam, nagy volt a jókedv. Megcsapott a nagybetűs élet szele, hiába elcsépelt ez a szó, mi akkor komolyan vettük. Páran tovább mentek tanulni egyetemre, vagy a mezőgazdasági akadémiára. Aki nem tanult tovább, annak kötelező másfél év gyakorlat következett a megjelölt munkahelyen. Visszavágytam Pestre. A soroksári tangazdaságban kaptam gyakornoki állást.
Visszatérek most újra, ha gondolatban is arra a bálra, ami az utolsó volt, ami felhőtlen öröm, az ifjúság utolsó darabkája, amit ott hagytam örökre.
Otthagytam a parketten a tánc kellős közepén a szerelmet a legforróbb, legédesebb csókjaival.
Soha többet nem találkoztam az élet ilyen tisztaságával, soha.




VÉGE