"Fák, madarak, hold, csillagok, szellő...mit számít ez?" Újabb sóhajt fojtott el magában. Lassan lépdelt, lassabban, mint életében bármikor. Nem érzett még soha ehhez foghatót. Két nappal ezelőtt majdnem öngyilkos lett, de végül mégsem tette meg. Már az sem érdekelte, él-e, vagy hal. Közömbös volt számára a világ, amiben járt, szürke, egyszerű, egysíkú, de ebben a szürke csöndben talán Ő volt a legszürkébb. Meredt maga elé, nem törődött a világgal. Három napot ült csendben, otthon az ablakpárkányon, bámulva a kék eget, a fehér felhőket, üres fejjel, nem töprengve, nem gondolkodva, csak nézett ki a fejéből, meredt a semmibe. Érzései sem voltak, egyetlen kivételével: üresség, hiány mardosta belül, és ezen sehogy nem tudott változtatni. Elment. Ahogy sétált a szürkén hajladozó fák között, a tekintete egy szürke mókusra tévedt, majd azonnal visszazuhant saját lelkének mélységes bugyraiba, hogy újra maga előtt lássa az egyetlen színt, amit láthatott: a vöröset. Azt a vöröset, ami négy napja a kezéhez tapadt, amit elkent az arcán a könnyeivel, azt a vöröset, amit lemosott magáról, ezzel tüntetve el a fájdalmat, és az óta nem érez mást, csak azt, hogy minden mindegy. Befordult egy sarkon, és lelépett az úttestről. A fékcsikorgás és a hangos kürtszó sem jutott el hozzá, nemhogy a sofőr cifra káromkodásai. Már semmi nem számított. Lassan sétált tovább, nem is látta, hová lép. Maga mögött hagyta az élet ösvényét, és kezdte megérteni, a vegetálás és az élet közötti különbséget. Újra és újra lepergett előtte a látvány, ahogy a karjában tartja, ahogy az utolsó szavait fogadja, ahogy könyörög, hogy maradjon vele, majd ami maradt: két vérfolt, a többit elragadta a halál keserű, fekete szele. Azóta volt szürke a világ. Amióta úgy érezte, mindegy mit tesz, vagy tesznek mások, az élet semmit nem ér nélküle. Fájt a veszteség, de ez is valahol a lelke mélyén tanyázott, várva, hogy rabtartója befejezze életét. Neki viszont már semmi nem számított. Nem voltak gondolatok, nem voltak érzések. Egyetlen emlék volt csupán, az a délután, ami élete legszebbje lett volna, talán, de mit számít ez már? Már a síneken sétált, lassacskán tényleg szürkült a világ. Az éjszaka sötétségét űzte, hajtotta a nappal halk, árva, novemberi fénye, amely mintha félt volna szembeszállni az éjjel, lassan merészkedett elő a horizont mögül, majd megpillantotta az ürességet a sínek közt sétáló szíve legmélyén. Ijedten bújt volna vissza, de nem tehette. Fénybe borította a várost, ami lassan ébredezni kezdett. Ő kilépett a sínek közül, és hazaindult. Otthon...a szó értelmét vesztette számára. Mindig is úgy definiálta, mint a hely, ahol az ember bármikor jól tudja érezni magát. Ő soha többé nem érzi jól magát. A saját lépteit nézte, nem hallotta a zúgást. Nem hallott semmit, csak a csattanást, amit a két busz ütközése okozott, mikor rémálomba fordult az a bizonyos délután. Elvesztek körülötte a napok, az idő tejfehér ködbe burkolózott, nem engedte észrevenni magát. A saját lépteit nézte, nem hallotta a fékcsikorgást. Közömbös volt számára a világ, amiben járt, nem is vette észre a halált. Egy pillanatra megállt, felnézett, újra érzett. Saját összetört testét látta az úton, és egy hatalmas vérfoltot egy fehér szedán szélvédőjén. A saját vére volt, de már ez sem számított.