Nihil. Ezzel az egyetlen szóval definiálható életünk, itt, ebben a korban, e romok között. Fehérre meszelt sírok vagyunk, szépek és belül velejéig üresek. Élünk, de mintha semmi sem történne, élünk, de életünk súlya a nullával egyenlő. Hatalmas kihűlt űr az, amit óriási energiákkal táplálunk, de bármennyire is erőlködünk nem tudjuk megtölteni azt.

Bármit tanulunk, bármit hozunk létre, bármivel foglalkozunk, bármiért is erőlködünk, semmit sem ér. Sem magunknak, sem másoknak. Nincs érték, amit létre hívhatunk, nincs tett, aminek ereje lenne, nincs akarat, ami segíthetne.

A szomorú az, hogy mind valamennyien: mindannyian tudjuk ezt.

A vallások már nem mondanak semmit, ideológiáink mind kudarcot vallottak, súlytalanok, bármire is esélytelenek vagyunk. A produktum csupán az a gazdasági és társadalmi rendszer lett, ami a vertikális irányokat régen elvetette. Hatalom, érdekszövevény és pénz van, ennek élvezői és kárvallottjai, de a létezés súlya, értéke, rendje, aránya és legfőbbképp varázsa belőlünk elveszett.

Pedig mind le fogjuk élni valamennyi másik ember és valamennyi létező életét, mert ilyen az élet. Mindannyian egyszersmind a másik ember életét, s valamennyi létbe hívott életét éljük, ezért aki bárhogy is árt, háromszorosan árt, önmagának, másnak és a valamennyi létezőben megtestesülő Istennek.

Hiszen tudjuk jól, nem is lehet másként: a Lét létrehozza a létezést, ami Ő maga, s abban megtestesül. Mindegyik megtestesülése áldozat azért, hogy valamennyi megtestesülése lehetséges legyen.

A titok ez, s ez egyszersmind a súly, a mérték, az arány és a rend. S ez az igaz vallás is egyben. Aki engem lát... Folytassátok! Ismeritek ti is az emberiség legjelentősebb mondatát. Valamennyiünkre igaz ez. Ehhez igazodjunk, s életünket hagyjuk kitárulkozni.

Ja, és hagyjuk egymást minden más baromsággal.