Kezeimből egyre pereg a homok,
talán nélkülem bomlik szét a fény.
A Hold rátapad halvány arcomra
a hol nem volt mesék, az igazak.
Különben mindegy az út merre tart,
csak zengjen a kristálytiszta csend,
a madár dal, a színes lepke a réten
szálljon a nekem kedves pipitérre.
Lelkemben égő rőzseláng lobog,
még friss az elme, friss a gondolat,
képlékeny lettem, de forr az indulat.
Rossz ómen volt az egész életem,
hogy itt vagyok, a fájdalom csodája.
Sebzett panasz nyoma a lelkemen,
emlékszem az árvaházi homályban
ott, erősen hittem, hogy létezik Isten,
ma már nem tudom, mégis kérem
emlékezzen reám, ki ott imádkozott
gyermeki hittel, most őszinte szívvel
sziklaszilárdan átkelek kegyelemért.
Azután engem az éj összehajtogat,
mint kiolvasott könyvben a lapokat.
Nem számít semmi, csak akit szeretek,
hordozza a csodát virágos réteken.