Másnap, Mendi délután ment a kórházba. Mindig megnézte a beosztást előbb, s igyekezett elkerülni Jolandát. Sőt, a főnővér is szólt neki, ha tudomást szerzett egy-egy cseréről, és nem csak ő, hanem más nővérek is. Mendi érezte, vele vannak, érezte, hogy nincs egyedül.
Sokáig maradt azon a délutánon. Szombat volt, a főorvos sem volt már benn a kórházban, rendkívül jól érezték magukat Dominikal, játszottak, beszélgettek, tervezgették a jövőt. Már esteledett, amikor Mendi elhagyta a kórházat.
Keveházi doktor is kilépett a kórház kapuján, s nagyot szippantott a lehűlő esti levegőből. Fenyőillatot hozott a szél, szétnézett, merre is induljon, amikor észrevette Mendit, amint a parkoló felé tart. Hosszú léptekkel hamar beérte és kedvesen üdvözölte.
- Megfejtettem a nevét!...
- Dehogyis fejtette meg, Dominiktól hallotta.
- A Mendit igen, azután jött még a neheze... mondja, van kedve velem vacsorázni? Itt szemben van egy hangulatos étterem...
- Gondoltam, haza megyek vacsorázni... egyedül nem szeretek étterembe menni...
- Akkor tartson velem, én se legyek egyedül. - Mendi rábólintott.

- No, halljam a megfejtést! - szólt Mendi, amíg a pincérre várakoztak.
- A Kele, az kemény dió volt, de véletlenül találkoztam Kele Ludvig nevével, akinek a helyére vettek fel, és véletlenül összeraktam: KeleMendi... azt mondta nekem, hogy ugyanaz a neve, mint az enyém, csak két betűvel több, ha a két utolsót töröljük, Kelemen, akár az én nevem, Kele Mendi az öné. Tehát íme a megfejtés.
- Igen bravúros...
- Az a Ludvig a bátyja talán? Miért hagyta el a kórházat?
- ... ó, dehogyis... a férjem volt...
- Már nem a férje? Elváltak?...
- Neeem, dehogyis... meghalt...
- Ó, bocsásson meg, nem tudtam, hogy lehetek ilyen faragatlan?...
- Nem tudhatta. Én is faragatlan voltam magával, ott a folyóparton. Tudja, éppen előző napon támadt rám a kiserdőben egy szökött fegyenc... aznap voltam a rendőrségen meghallgatáson, meg látleletre küldtek... Utána lementem a folyópartra, és a víz fodrai között megláttam Ludvig mosolyát. Futottam utána... egészen addig, amíg magába nem ütköztem... amikor elkapott, azt hittem, hogy megint megtámadtak... ne haragudjon, hogy goromba voltam magával.
- Én tartozom bocsánatkéréssel. Persze honnan tudtam volna... de meg tudom érteni ezek után... tényleg bocsánatot kérek... Hmm, azt hiszem egy csónakban evezünk. Én aznap jöttem ide a városba, aznap költöztem...
- Miért mondta, hogy egy csónakban evezünk?
- Nekem a feleségem halt meg... nem tudtam otthon maradni, itt kerestem munkát... aztán ott a folyóparton emlékeztem. Ugyanis, a feleségem vízbe fulladt. A maga férjével mi történt?
- Közlekedési baleset. - A pincér vetett véget ennek a beszélgetésnek. Rendeltek, aztán némán vacsoráztak, mindketten mélyen a gondolataikba merülten.
- Ez majdnem olyan volt, mintha egyedül vacsoráztunk volna - mondta Mendi, amikor már elmenni készülődtek.
- Igen... egyedül, de mégis együtt... Menjünk, sétáljunk még és beszélgessünk, ha van hozzá kedve.

Már tíz óra is elmúlt, mire Mendi hazaért. Hosszan sétáltak a parkban és rengeteget beszélgettek. Szóba jött Dominik is, no meg az a második ütközésük a lépcsőfordulóban. Elmondta, hogy Jolanda borította ki, mert megfenyegette, hogy elveszi tőle Domit. Az is kiderült, hogy Kelemenék is gyermektelenek voltak, hosszú évek óta. Emilinek, a feleségének eltávolították a méhét, esélyük sem volt saját gyerekre, ők is az örökbefogadáson gondolkodtak, aztán történt a baleset Emilivel. Fantasztikus ember Kelemen, megígérte, hogy mellette áll Jolandával szemben. Azt mondta róla, hogy fantasztikus, ahogyan a gyerekkel bánik és, hogy jó anya lesz.
Dominikot is fantasztikus kisembernek tartja (így mondta: kisember). Ez annyira kedvesen hangzott a szájából. Remek ember, tele az élet fájdalmaival, ahogyan ő maga is.
Lezuhanyozott, majd lefeküdt. Sokáig forgolódott még álmatlanul, hallgatta az éjszaka hangjait, zörejeit, amibe néha kutyaugatás vegyült. Ha egy-egy szellő arra járt, akkor a fák lombjai besuttogtak hozzá az ablakon... mesét meséltek, és lassan álomba ringatták.

Másnap reggel kilenckor már benn volt a kórházban. Megbeszélték Kelemennel, hogy leviszik a kórházkertbe Domit. Konrád is engedélyezte, de csak rövid időre, sétálgathat kicsit, meg ücsöröghet a friss levegőn. Kelemen ugyan nem ügyelt, csak azért ment be, hogy segítsen Mendinek és kéznél legyen, ha esetleg szükség lesz rá.
- Már csak rád várunk, Mendi néni... - köszöntötte őt Domi - ...szólíthatlak anyának? - kérdezte váratlanul, félszegen.
- Örülnék neki... ó, kicsim...
- A doktorbácsi is velünk jön, hogy kéznél legyen, azt mondta!... Már alig várom, hogy sétálhassak a kertben.
- Akkor menjünk, kicsim... - szólt Mendi, majd cinkosan Kelemenre mosolygott.
Már minden elő volt készítve, ott állt a tolószék, és Domi is fel volt öltözködve, póló volt rajta és rövid nadrág.
Elindultak. Kelemenen nem volt fehér köpeny, viszont a nyakában lógott a fonendoszkóp. Mendi előrement, hívta a liftet. Kelemen tolta a kocsit, a kertben viszont futott vele néhány kört. Domi sikított örömében, kacagott, nagy élmény volt neki. Azután megálltak egy fa alatt.
- Még... még... olyan jó volt!
- Várunk picit, csak lélegezzél mélyeket, aztán meghallgatlak, és utána sétálhatsz Mendi nénivel, picit futhatsz is a gyepen, meg hempereghetsz... jó lesz? - Igen, nagyszerű!
A vizsgálat után a doktor bácsi engedélyezett egy kis futkározást, hempergést. A kisfiú nagyon élvezte, hiszen olyan régen volt az, amikor ő még futkározhatott, hogy már alig emlékezett rá. Kacagott, nagyokat hahotázott, gurult a fűben, és természetesen Kelemen doktor sem volt rest együtt gurulni a sráccal. Aztán felkapta, magasra emelte, s onnan fentről kiáltott Dominik.
- Anya, nézd, hogy megnőttem!
- Aaanya?... No, ezt még megkeserülöd! - Mendi hátra fordult a hang irányába, s meglátta Jolanda dühtől torz arcát, a szemei szikrát szórtak, ujját felemelve fenyegetően még hozzátette - Ezt még nagyon meg fogod bánni!


Folyt. köv.