Mendi ezután is rendszeresen látogatta Dominikot, csak most már duplán odafigyelt az ügyeletekre. Már nem csupán Jolandát, de Kelement is kerülnie kellett. Gyakran mentek le a kórházkertbe a kisfiúval, egyre hosszabban sétáltak, vagy csak ültek a padon, hallgatták a madarak csicsergését, csodálták a fák lombkoronáit, találgatták melyik, milyen fajhoz tartozik, no meg a virágágyásokat is jól körüljárták, megfejtették mi a nevük, vagy melyik virágfajhoz, vagy csoporthoz tartoznak. Egy-egy ilyen közös kis kirándulás rengeteg információval bővítette Domi tudását is, mert az már biztos volt, hogy legalább fél évet kimarad az iskolából.

Időközben elérkezett a nap, amikorra időpontot kaptak a házasságkötésre. Brendon két kollégája volt a tanú az esküvőjükön, azután ment mindenki a maga dolgára.
Brendon átfogalmazta az örökbefogadási kérelmüket, ami ezúttal már megfelelő anyagi körülményeket biztosított a gyermekneveléshez, és persze az is nagy jelentőséggel bírt, hogy nem csupán anyát, de apát is kap az örökbefogadott gyermek.

Egy délelőttön ismét Dominiknoz indult, s ahogy kaptatott fel a lépcsőn a harmadikra, folyton csak arra gondolt, nehogy összefusson Kelemennel, mert ezúttal nem tudott olyan időpontot választani, hogy valamelyiküket ne találja ott az osztályon. Délelőttre Kelemen, délutánra Jolanda volt beosztva, s így a kisebbik rosszat választotta. Azért is nem szállt liftbe, nehogy ott kelljen szemben állnia Kelemennel, bízott benne, hogy megússza.
Mégis, amikor felért a harmadikra, a liftajtónál Jolandát pillantotta meg. Úgy tűnt, mintha éppen rá várt volna, mert amikor meglátta őt, rögtön gyilkos pillantásokat lövellt felé a szeme, teljesen eltorzult arccal és gyűlölettől reszkető hanggal támadt rá.
- Mégis mit gondoltál, hogy a férjhezmeneteleddel minden megoldódik?...
Mendi úgy tett, mintha nem látná, sőt nem is hallaná a neki irányuló szavakat, megpróbálta kikerülni Jolandát, de az útját állta, s dührohamában igen csúnya szavakkal illette őt.
Mendi összeszorította ajkait, s újfent megpróbálta kikerülni támadóját, de sikertelenül. Az meg csak úgy ontotta rá gyűlöletét, egyre magasabb hangerővel.
Először dr. Konrád kukkantott ki az ajtaján, hogy megnézze mi történik, és azután ott is maradt, majd nővérek egy csoportja is futni kezdett abba az irányba, ahonnan az átkozódás hallatszott. Keveházi doktor is felfigyelt a lármára, amint kilépett egy kórteremből, s megpillantva Mendit, ő is arra felé tartott.
- Mi történik itt? - kérdezte Konrád értetlenül. Mendi meg sem tudott szólalni, Jolanda viszont, rendületlenül szórta rá átkait.
- Ez, ez a ringyó akar engem kisemmizni, pedig jól tudja, hogy én akarom Dominikot, és mindent megtesz azért, hogy ne én kapjam meg a gyereket. Pedig tudd meg - fordult ismét Mendi felé - Ludvig akarta ezt a gyereket, és azt akarta, hogy testvére legyen a mi gyerekünknek... No mit bámulsz te liba?... Igen, igen, terhes vagyok Ludvigtól, az ő gyerekét várom, és ő választotta Dominikot a gyerekünk testvéréül... - ordította Mendi felé, mintegy utolsó tőrdöfésként.
Hirtelen csend lett. Úgy tűnt, mintha egy örökkévalóságig tartana, de váratlanul mindenki arra figyelt fel, hogy Mendi átszellemült arccal néz az ég felé, majd suttogja:
- Köszönöm, Ludvig! Köszönöm. - Megkapta a választ. Erre várt már mióta. Egészen megkönnyebbült. Azután nyugodt hangon, Jolandához fordult.
- Kezdettől tudtam, hogy hazugság minden szavad. Ludvignak sohasem kellettél, s most rajtam akarsz bosszút állni. Ha terhes vagy, az csak a te dolgod, mert az az egy biztos, hogy nem Ludvigtól. Ugyanis ő steril volt. Hát ennyit a hazugságaidról. Azt viszont, hogy kitől van a gyereked, ha egyáltalán terhes vagy, azt beszéld meg inkább az itt jelenlevő férjeddel - mondta Mendi, erősen kihangsúlyozva az utolsó szót, Keveházi doktor felé biccentve, mintegy elégtételt véve mindkettőjükön.
Nagy zűrzavar keletkezett. Mindenki értetlenkedve vonogatta a vállát, mind azt hajtották, hogy semmit sem értenek az egészből, mire dr. Keveházi Mendi elé állt.
- Nem vagyok a férje, sohasem voltam, és nem is leszek, mire alapozza a gyanúját? - Mendit mintha villámcsapás érte volna, úgy hatottak rá a szavai. Rémülten nézett Kelemenre, már csak azért is, mert Ludvig kék szeme nézett vissza rá Kelemen arcából.
- ...ez áll az örökbefogadási kérelmében... - suttogta alig hallhatóan.
- Megértem, nehéz időszak ez önnek, talán túlontúl nehéz... - hangja lágy volt, megértő, még a szokottnál is kedvesebb - ám, egy pillanatig sem gondolt arra, hogy ez ugyanolyan hazugság, mint az, ami ön ellen irányult? Bárhogy volt is, én ön mellett állok! - azután pedig Jolandához fordult - Holnap délig vonja vissza az örökbefogadási kérelmet, mert különben beperlem az adataimmal való visszaélésért, és esküszöm, hogy börtönbe juttatom - majd elindult és benyitott a soron következő kórterembe.
Senki sem tudott szólni, a levegő is megfagyott, szinte fojtogató lett a csend, csak Dr. Keveházi léptei hallatszottak a hirtelen beállt csendben, amint keresztülment a folyosón. Mendi azt érezte, hogy utána kellene mennie, hogy bocsánatot kérjen, de nem engedelmeskedtek a lábai. Végül dr. Konrád törte meg a csendet. Erélyes hangon szólt.
- Jolanda, menjen szedje össze a holmiját, ki van rúgva! Legkésőbb fél óra múlva távozzon, és soha többé nem teheti be a lábát ide. Megértette?... A papírjait postázzuk... - szólt utána még, csendesebben. - Most már mindenki menjen a dolgára!

Mendi ott álldogált még egy ideig. Egész testében reszketett, mire Eszter nővér felfigyelt rá, és beráncigálta a főnővéri szobába. Egy pohár vizet nyomott a kezébe, majd megkérdezte.
- Hívjam ide Konrád doktort, hadd adjon valami nyugtatót? - Mendi a fejét rázta, majd kitört belőle a sírás. - Sírj csak nyugodtan gyermekem, megkönnyebbülsz tőle - mondta az idős nővér, s a haját simogatta, mint a gyerekét szokás. Nyílt az ajtó, előbb Linda, majd Hajni nővér is csatlakozott a vigasztalók sorába.
- Maradhatok nálatok még egy kicsit, így nem akarok Dominikhoz menni - szólt még mindig szepegve Mendi.

Mendit gyötörte a bűntudat Kelemen miatt. Másnap délutánra időzítette a látogatást, meg sem nézte a beosztást, már nem kellett senkitől sem tartania. Eldöntötte, hogy megkeresi Kelement és bocsánatot kér tőle, ha ugyan egyáltalán szóba áll vele. Hogy lehetett olyan ostoba, hogy felült Jolanda hazudozásainak és megbántotta azt az embert. Hogyan bocsáthatna meg neki, amikor ő maga sem tud megbocsátani magának.
Kellemes lenge szellő fújdogált, hűtötte kipirult arcát, majd megállt egy útszéli nyírfánál és a lombokba temetkezett, hátha enyhíti lelke bűntudatát. Akkor váratlanul megcsörrent a telefonja.
Brendon hívta és boldogan újságolta, hogy Jolanda visszavonta az örökbe fogadási kérelmét. Evelin azt mondta, hogy most már egyenesben vannak, hamarosan hazavihetik Dominikot.
Mendi egyszerre volt boldog és boldogtalan. Boldog volt, hogy megkapja a kisfiút, és boldogtalan, mert rettenetes vádakkal illette Kelement, és ez nagyon nyomasztotta.
Futni kezdett a kórház felé, talán boldogságában, viszont azt eldöntötte, hogy mielőtt bemenne Domihoz, megkeresi Kelement. Elújságolja a jó hírt és megpróbálja elnyerni a bocsánatát.


Folyt. köv.