Kora délután volt, amikor Mendi újra a kórházba készült. Váratlanul megcsörrent a telefonja. Brendon hívta és boldogan újságolta, hogy megszületett a döntés, örökbe fogadhatja Dominikot, és hamarosan megkapja a végzést is. Mendi boldog volt, szinte repült végig az utcán a kórházig, s ott eldöntötte, hogy először megkeresi Kelement, hogy elújságolja neki az örömhírt, és csak utána megy Domihoz.
Körbe nézett az osztályon, azután bekopogott az orvosi szoba ajtaján.
- Szabad! - hallotta Kelemen hangját. Nagyon megörült, hiszen olyan régen látta már, és boldogságtól kótyagosan robbant be az ajtón. Vidáman üdvözölte, amit Kelemen foghegyen viszonzott és folytatta a pakolászást egy hátizsákba, ami már félig megtelve állt az asztalon. Mendi megdöbbent, elkomorodott, majd megkérdezte.
- Hol voltál, már egy hete nem láttalak? Amúgy jó hírem van, most kaptam a végzést, hogy örökbe fogadhatom Domit, annyira örülök!
- Gratulálok! - csak ennyit mondott. Rá sem nézett, tovább folytatta a pakolást.
- Kelemen, mi van veled? Azt hittem te is örülni fogsz. Különben mit csinálsz?
- Szerintem, magad is látod. Felmondtam, ez volt itt az utolsó napom...
- Komolyan beszélsz? Mégis mi történt, miért tetted?
- Maradjunk annyiban, hogy volt rá okom...
- Azt nem tudhatom, mi volt az? És most mi lesz veled?
- Elutazom!
- Mégis hová? Nekem nem is szóltál volna? Megtudhatom miért? Ezek szerint szándékosan kerültél a múlt héten? Én meg azt hittem, hogy nagyon elfoglalt vagy... mi történt, elárulnád?
- Hát jó! Felkért egy amerikai kutatócsoport, hogy vegyek részt a munkájukban. Régóta gondolkodom rajta, de történt valami és elfogadtam az ajánlatukat. Holnap haza utazom a szüleimhez, holnapután hajnalban indul a gépem. Két évre leszerződtem.
- És ezt nem is akartad velem közölni? Elmentél volna, szó nélkül? Most mi, vagy ki elől menekülsz? Amikor ide jöttél, a feleséged emléke elől menekültél, most is menekülsz? Te mondtad azt, hogy...
- Menekülök?... Hm, te nem felejtettél el mondani nekem valamit?
- Ez mintha szemrehányás lenne. Mégis mit kellett volna mondanom? Kelemen, ne csinálj úgy, mintha semmi közünk nem lett volna egymáshoz. Nem állíthatsz kész tények elé. Azt ígérted, hogy segítesz, ha Domit hazaviszem. Így számíthatok rád? Cserben hagysz, ahogyan Domit is cserben hagyod... Azt mondtad, hagyjuk gyógyulni a lelkünket, szeressük egymást... - fakadt sírva hirtelen Mendi.
- Ne tégy nekem szemrehányást, te mentél férjhez úgy, hogy arra sem méltattál, hogy szólj róla.
- Kérem?... Miről beszélsz könyörgöm?...
- Tényleg elfelejtetted volna? Vagy csak nem számítottam? Nem szóltál, hogy férjhez mentél... még csak úgy félvállról sem említetted... Vagy annyira nem vettél emberszámba, hogy esetleg a tudomásomra hozd?
- Jézusom! Ezt honnan veszed?
- Domi mondta, hogy apja is lesz, Brendon személyében, aki gyakran látogatta őt, amíg beteg voltál.
- Még mit mondott Domi? - adta meg magát végül Mendi.
- Semmit. Van még valami?
- Kelemen, nem tartottad fontosnak, hogy engem is megkérdezz? Mit tudhat egy gyerek?
- Miért, talán nem igaz?
- De, igaz! - mondta Mendi összetörten - s lerogyott egy székre, mert úgy érezte, hogy menten elájul.
- Akkor nem is értem, mire fel ez a számonkérés?
- Kelemen, az nem úgy volt... Brendon, Ludvig legjobb barátja volt, ő csak segíteni akart... felajánlotta, kössünk névházasságot, mert az én anyagi helyzetem nem olyan szilárd, hogy megkaphassam Domit... amikor olvastam Jolanda kérelmében, hogy te vagy a férje, és mint házaspár szeretnétek örökbe fogadni Domit... akkor mondtam igent Brendonnak. De ez csupán névházasság, mi továbbra is barátok vagyunk... - mire eddig ért a mesélésben, már sűrűn potyogtak a könnyei, majd zokogásba fúlt a hangja.
Kelemen megtorpant a pakolásban, rémület ült ki az arcára, szerette volna falba verni a fejét... hirtelen azt sem tudta, mit tegyen... Letérdelt Mendi előtt, megfogta a kezét és a bocsánatáért esdekelt.
- Úristen! Micsoda ördögi játéka a sorsnak? Én szamár, felültem, már megint... ahogyan te, amikor elhitted, hogy Jolanda a feleségem. Ó Mendi, nem értem miért történik velünk ennyi buktató, és... én... én soha, soha sem fogom megbocsátani magamnak, de legalább te bocsáss meg, kérlek.

Mendi hallgatott. Kelemen tanácstalanul toporgott, nézte az asszonyt, azután vállára rándította a hátizsákot, s elköszönt.
- Ég veled, Mendi!
Mendi csak az ajtó becsapódására rezzent össze. Kelemen, hová lett Kelemen? - nézett szét riadtan. Felugrott a székről és futott utána. Mikor a lifthez ért, éppen akkor indult lefelé. Rohant a lépcsőkhöz, s futott le zihálva. Amikor kinn megállt, az épület előtt, akkor látta meg Kelement menni az úton, vállán a hátizsákkal. A nap a szemébe sütött, bearanyozta a kerti utat, ahol Kelemen ment lefelé, s az volt az érzése, hogy mindjárt beleveszik a fénybe.
- Kelemen! - kiáltott utána kétségbeesve. A férfi a hangra megtorpant. Csak állt háttal mozdulatlanul.
- Kelemen, mi lesz a mi véletlen csodánkkal? - Ekkor megfordult és futásnak eredt. Látta az asszonyt ott állni a lépcsők alatt, kétségbeesetten. Ezer dolog fordult meg a fejében, amíg futott felé, de egyfolytában ott dübörgött az agyában: El kell mennem!... El kell mennem!... Mendi is futásnak eredt, s amikor összetalálkoztak, egymást átölelve zokogtak.
Amikor végre magukhoz tértek, Mendi ráemelte könnytől ázott szemét s újra feltette a kérdést.
- Mi lesz a mi csodánkkal?
- Őrizzük a lelkünkben...
- És ha mégis maradnál? Ha jól értem, miattam nem mondtál korábban igent...
- Igen, Mendi, miattad. De most nem tehetek mást, mennem kell!
A búcsúcsók édes-keserű volt a könnyeiktől. Égetett mint a parázs és hűvös volt, mint a jéghegy csúcsa. A két lélek hiába sikoltott, ellökték maguktól a másikat és ezúttal Kelemen futva indult el újra az úton. Mendi állt ott hosszan, bámult utána, amíg csak látta távolodni egyre. Ott állt megsemmisülten, s úgy érezte, hogy vége az életének. Azt érezte, hogy most veszítette el másodszor Ludvigot. Egyszer túlélte, de másodszorra már nem fogja túlélni.
Nézte a kora délutáni napot, ahogy szerteszét szórja aranyló sugarait. Előbb azt érezte, hogy zsibbad minden tagja... aztán pihe-könnyű lett, s mintha felemelkedett volna a földről, lebegett valahol a légben. Ahogy szétnézett, angyalok serege repült felé, és felemelték őt is, szállt velük és boldogság járta át a lelkét. Nem értette, de nem is volt rá ideje, hogy megértse, mert a vidám angyalsereg sodorta magával, s ő repült, repült könnyeden, boldogan...
Nem tudja meddig tartott ez a felszabadult, boldog lebegés, de hirtelen eszébe jutott Dominik. Mi lesz Domival? Sikított hangosan, hogy maga is összerezzent. Nekem Domihoz kell mennem, Domihoz, a kisfiamhoz! Értitek?... Értitek?... Az angyalok serege hirtelen távolodni kezdett, majd valaki visszaszólt: - Menj hát!
Távolodtak, egyre távolodtak, már nem is látta őket, ő pedig zuhanni kezdett. Amikor feleszmélt lenn ült a fűben. Nem látott sehol senkit, sem angyalt, sem embert. Azt sem tudta hol van. A nap éppen lemenőben volt, s neki újra Dominik jutott eszébe... igen, igen, hozzá indult még kora délután... Mi történhetett vele, hiszen szürkület van, a nap mindjárt lebukik...
Felugrott, rohanni kezdett be a kórházba, majd fel az emeletre. Kifulladva toppant be az ajtón. Dominik az ágyán ült, törökülésben, szemben vele egy széken Brendon. Kártyáztak, hahotáztak.
- Anya, de jó, hogy itt vagy! Képzeld, a doktorbácsim elutazott, elbúcsúzott tőlem, elment Amerikába. Lehet, hogy sosem látom többé?

Folyt. köv.