Aznap este Brendon vitte haza a kórházból. Mendi csak üdvözölte őket, amikor megérkezett, megölelte Domit, összeborzolta a haját, s csupán annyit mondott: nem tudom kisfiam, játszatok csak, nem zavarlak titeket. Leült a heverőre, hallgatott. Brendon gyakran pislantott oda, és gyanús volt neki, hogy talán nem érzi jól magát. A kérdésére válaszul csak annyit kapott: - Minden rendben.
Aztán eldőlt a heverőn, s már aludt is. Brendon egyre gyakrabban fordult felé, de hiába kérdezett, választ nem kapott. Domi is kiabált teli torokból: -Anya, anya figyelj, megvertem Brendont! Mendi semmire sem reagált. Brendon megtapogatta a pulzusát, érezte a szívverését, de nem értette mi lehet vele. Elment és hívott egy orvost, ugyan nézze már meg nincs-e valami baja.
Az orvos is a pulzusát tapintotta elsőként, majd azt mondta Brendonnak, hogy fektesse hanyatt a heverőn és gombolja ki a blúzát, aztán megvizsgálta. Megkérdezte, hogy nem érte-e valami sokk, persze Brendon nem tudott semmiről. Nincs semmi baj, de nagyon mélyen alszik, jobb lenne nem felébreszteni most. Ha kocsival van, küld egy fiút hordággyal, aki leviszi a kocsiig, és vigye haza. Hagyni kell aludni, amíg magától fel nem ébred, mondta az orvos.

Brendon a karjaiban vitte be Mendit a házba, majd fel a lépcsőn, hogy az ágyába fektesse. A cipőt lehúzta a lábáról, aztán betakarta.
Órákig járt fel-alá a házban, nem tudta mit tegyen. Gyakran benézett az asszonyra, de az nyugodtan lélegzett, aludt. Hosszan állt az ágya mellett és csak nézte, közben nagyokat sóhajtott. Csak egyszer fordult az oldalára, ez tűnt fel Brendonnak.
Keresett magának valami vacsorára valót a konyhában, aztán éjféltájban maga is lefeküdt a szomszédos szobában, ami majd Domié lesz. A lámpát égve hagyta, ha netán Mendi felébred, ne ijedjen meg, hogy valami idegen alszik a házában.
Reggel korán ébredt, sietve benézett Mendihez, de az aludt, ugyanúgy, ahogyan az éjjel otthagyta. Megint csak reggeli után nézett, kávét főzött magának, aztán az ügyeit intézte telefonon. Utasításokat adott, kiosztotta a munkát a beosztottjainak egész napra, mert lehet, hogy egész nap nem tud bemenni, hadd tudja mindenki a dolgát.

Mendi késő délután ébredt fel. Mindjárt azt sem tudta, hol van, azután észrevette a vízzel telt poharat ott maga mellett a szekrénykén, és kiitta az utolsó cseppig. Amikor megpillantotta Brendont, összerezzent.
- Hogy kerülsz ide? Egyáltalán hol vagyok?...
- Az ágyadban vagy. Hogy érzed magad?
- Hogy kerültem az ágyba?
- Elaludtál a kórházban a heverőn, emlékszel? Egy orvos megvizsgált, azt mondta, hogy hagyjalak aludni, hozzalak haza. Jól vagy?
- Igen, azt hiszem. És te, nem is aludtál? Itt őrködtél felettem?
- Aludtam én is, Domi szobájában. Az a fontos, hogy jól vagy.

Brendon főzött kávét Mendinek. Azt mondta, maradjon még ágyban, igya meg a kávét, elmegy bevásárolni, mert mindent megevett, amit a hűtőben talált.
Tele rakta a hűtőt, meg ebédet is hozott, két porció brassói apró-pecsenyét. Megterített, aztán felment Mendiért.
- Gyere ebédelni, szereted a brassóit?
- Csak nem hoztál? Te mindenre gondolsz, Brendon. Hihetetlen vagy. Hogyan köszönjem meg?
- Szóra sem érdemes... gyere, nem szédülsz? Biztos, hogy jól vagy?
- Igen jól vagyok, és az étel is jól fog esni. Köszönöm.

Miután Brendon elment, Mendi kiment a kertbe, leült a hintaágyra, hogy végiggondolja mi is történt vele. Előző nap délután két óra tájban ment be a kórházba. Először Kelement kereste meg, régen látta, és el szerette volna újságolni az örömhírt. Emlékszik rá, ahogy dacosan kibukott Kelemenből, hogy Amerikába megy, mert hogy ő férjhez ment... Miután elmondta neki, hogyan történt, eléje térdelt és bocsánatot kért, majd elköszönt és távozott.
Ő utána rohant. A lift már megindult vele lefelé, így a lépcsőkön bukdácsolt le, majd amikor kiért a kórház elé, látta amint ballag a kerti úton lefelé, a nap a szemébe sütött, utána kiabált. Ő megtorpant, akkor mondott neki még valamit már-már sírva, de arra nem emlékszik, mit mondott. Kelemen futva indult vissza... itt elszakadt a film... nem tudja mi történt azután.
Mi történhetett? Hiszen kora délután volt még... s mire feleszmélt a fűben ülve, már esteledett. Éppen lebukott a nap. Mi történhetett vele ennyi idő alatt? Semmire sem emlékezett.
Az még felrémlett, mennyire fájt, amikor Kelemen elment... de már nem fáj, nem érez semmit... hogyan lehetséges ez? Nézte maga előtt a három nyírfát, amit Ludviggal együtt ültettek ide, amikor beköltöztek a házba. Ludvig ragaszkodott hozzá, ő azt sem tudta akkor, milyenek is a nyírfák. Azután persze ő is megszerette. Csodaszépek, már jó magasak. Hallgatta a lombok susogását, gyönyörködött fehér, karcsú törzsükben... a szívéhez nőttek ezek a fák, olyan gyönyörűek. Akkor, mintha a fák lombkoronái közül Ludvig nézett volna rá... ott volt az arca, onnan mosolygott a kék szeme felé... Ludvig, te voltál? - suttogta halkan, s mintha a lombok visszaigazolták volna, mintha hallotta volna Ludvig válaszát: - Igen, én voltam! - Suttogták a levelek.
Ő lett volna? Visszajött Kelemen személyében, hogy egyengesse az ő útját. Talán azért is szeretett bele Kelemenbe, mert éppen olyan, mint Ludvig volt. No, nem külsőre, külsőre más, sokkal magasabb, jóképű... a szeme... a szeme fekete volt... mégis olykor kéknek látta... Ludvig szeme volt... az Ő szeme volt... Kelemen mégis más volt, de emberileg éppen olyan odaadó, figyelmes, gondoskodó, becsületes, egyszóval tökéletes, mint Ludvig volt. Ludvigot látta benne... és most elment... talán Ludvig akarta így. Ó drágám, mutasd nekem az utat továbbra is, hiszen olyan elveszett vagyok nélküled! Megígéred?
És a lombok suttogtak: igen... igen... igen!...

Mendi sokat változott ebben az időben. Újra írt. Meg futkosott, ment a kórházba, onnan az áruházakba bevásárolni Dominak ruhaneműt, hogy legyen majd mit felvennie, ha kiengedik a kórházból. A szobáját is rendezgette, egyre kényelmesebbé tette, azután éjjel megint írt, sokszor éjfél után két-három óráig, ami korábban nem igen fordult elő vele. Belevetette magát a munkába, hogy ne kelljen Ludvigra, vagy Kelemenre gondolnia. Minden este későn, fáradtan vetette magát bele az ágyba, és aludt mint a bunda.
Lassacskán visszatért belé az élet újra. És elérkezett az a nap is, amikor végre haza vihette Dominikot.


Folyt. köv.