HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 3

Online vendég: 25

Tagok összesen: 1852

Írás összesen: 47560

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Árvai Emil
2019-01-09 08:10:03

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / mese
Szerző: black eagleFeltöltés dátuma: 2018-12-13

(az) Ősz melege

Ősz a maga szomorkás szépségében érkezett meg újra. Lábujjhegyen, nesztelenül, hogy senki meg ne haragudjék reá. Pedig ő aztán igazán nem tehet Nyár továbbállásáról. Épp csak ő a következő a szüntelen körtáncban, mit három testvérével lejtenek kézen fogva örökké, fáradatlanul.

Milyen szép is az a tánc, amit ők négyen járnak; az évszakok gyönyörű váltakozása. Ahogyan Tél ropja nehéz subájában, ropogós csizmájával, keményen. S őt követi Tavasz, a törékeny, nádszál balerina, ki amerre elpördül-fordul légies könnyeden, virágzásnak indul finom lába nyomán a világ. S a mezítlábas, nyughatatlan ifjú: Nyár, ki megérleli mindazt, mit szép húga rügybe fakasztott, s ki forró, tüzes táncával ifjonti erőt gerjeszt még az agg szívekben is. S nővére, a gyönyörű, romantikus Ősz. A szerény, sudár, aranyhajú Ősz, kit oly sokan nem kedvelnek. Mert suhanó röptéivel megborzolja a fák zörge üstökét; mert talpa alatt elsárgul a fű; mert olykor nyirkos ködbe burkolózik, a szemrehányó tekintetek elől; s mert őt a táncban újra hideget hozó bátyja, a fehérszakállú Tél követi.

Óvatosan jár-kel hát az emberek között, halkan suhanva. S valóban kevesen vannak, kik szívesen látják őt. Legtöbben morognak, fújtatnak, mondván: "Már megint itt van! Hívatlan vendég! Mennyi gonddal jár! Milyen terhes nekünk!" Csak kevesek mosolyognak vissza rá, amint delente még megmelengeti a közelgő Tél gondolatára megborzongó szíveket.

***

Egy álmos kis település egyik szerény háztömbjének valamely felsőszinti erkélyajtaja kitárva ásítozott, és szomjasan itta befelé az őszi reggel friss leheletét. Egy férfi lépett ki rajta, s tisztességgel köszöntötte az új napot, ha őszi is. Mert ez a férfi mindig úgy tartotta (így nevelték): mindenki megérdemli a tiszteletet.

Korábban párjával együtt volt szokása megfürdőzni a reggel első sóhajaiban, de a kedves emlékű asszony már két esztendőnek előtte eltávozott a kis lakás meleg falai közül. Mivel azonban hű férje szerető szívében ő örökké élni fog, a lakás azóta sem vált hideggé, otthontalanná. Ők ketten továbbra is együtt maradtak. A férfi a szívében hordozta őt, élőn, elevenen. Most is éppen úgy állt az erkély korlátjára támaszkodva, mint aki egyáltalán nincs egyedül. Tudta jól, miket mondana most a párja, s hallotta is kedves, szelíd hangját. Földerült az arca, és halvány mosolya odacsalogatta az első langyos napsugarakat.

Tekintetét végül lefelé irányozta. Végigsiklatta az alant nyújtózó járdákon, a kis játszótéren, az egyre kopaszodó parkon. Mindent belepett már az ősz sárga-vörös szőnyege. Csüggedten csóválta meg tisztes fejét, mert mindez láthatóan senkit nem zavart.

Ő maga immár harminc éve volt lakója az épületnek, amely ez idő alatt oly sokarcú közösség tagjainak adott otthont. Sokan jöttek-mentek, de ő maradt, mert megszerette az itt lakást. Bár itt nem működött házmesteri rendszer, a külső szemlélődő mégis úgy vélhette volna, ő az épület gondnoka. Nejével buzgón ápolták lépcsőházukat teljes hosszában. Időnként - saját költségen - lefestették a lépcsőház korlátait, falait, és rendszeresen lemosták a bejárati ajtót. S figyelmük nem csupán az épületre terjedt ki. A ház körüli térséget szép parkká varázsolták, évről évre gazdagítva azt. Egyedül ők vásároltak fűnyírót s tartották vele rendben a gyepet, és ha beköszöntött az ősz, csakis ők ketten gereblyézték össze a töméntelen falevelet a ház körül. Télen ők ketten söpörték, lapátolták el a havat a járdákról, míg szomszédjaik csak hanyagul összetaposták azt.

Mindez nem volt teher számukra. Vidékről elszármazott emberek voltak, kik lételemükként tekintettek a zöldre, és természetes volt számukra, akár a lélegzet, hogy azt ápolni kell. Kikapcsolódás volt ez mindkettejüknek, friss levegő és megelégedettség. Három gyermekükkel - kik már itt cseperedtek - oly sok boldog délutánt töltöttek el így, hasznos munkában, mégis játszva csak.

A gyermekek időközben felnőttek, kiröpültek, s mivel kedves párja is "előre sietett," a férfi immár magára maradt a munkával. Utalt rá olykor lakótársai előtt, szerény tisztelettel, hogy elkélne a segítség. Hisz olyan szép, derék fiatalemberek laknak itt, jó páran. A felelet bólogatás volt, aztán feledés. Szavai elsiklottak szomszédjai füle mellett, láthatatlanul megvont vállaik fölött.

Idén tavasszal még elvégezte megszokott munkáit, de érezte, ereje kevés már a folytonossághoz, s látva a szomszédok közönyét, csüggedés vett erőt rajta. Elnézve most a falevelek végtelen seregét, eldöntötte, nem tesz többé semmit ő sem. Hogyha harminc év példamutatása kevésnek bizonyult ahhoz, hogy lakótársaiban legalább szikrányi segítő buzgalmat ébresszen, akkor itt már nincs mit tenni.

***

A napok teltek, az avar vastagodott, és a csalódásában türelmét vesztett Ősz egyre jobban rásöpörte azt az emberek életterére. A rengeteg falevél már belepte a járdákat, a parkolót, a ház ajtaját is erőnek erejével kellett kifelé taszítani a tövébe halmozódott halódó lombok gátja miatt.

Az emberek úgy kellett, gázoljanak a bokáig érő lombszőnyegben, ahogyan a gyermekeknek szokása iskolából hazafelé vezető útjukon, be-beugorva egy-egy árokba felrúgni kacagva a könnyű lombdunnát. Ám a felnőttek nem kacagtak. Mert ami a gyermekszívnek játék, az szüleik szívének gyakran teher, gond és munka. Kezdték észre venni, mi veszi körül őket. Eddig soha nem volt rá gondjuk, mert kedves barátunk, ki egyedül maradt abban a meleg, kis felsőszinti lakásban, készséggel elvégezte helyettük azt a munkát, mit a természet megkövetel az embertől.

Hiába várták, hogy az önkormányzat közmunkásokat rendeljen ki a terület "megmentésére," hiszen az épület egy gyárhoz tartozott, és lakói mind az üzem aktív, vagy hajdani dolgozói voltak. A tulaj pedig a lakóktól várta el, hogy rendben tartsák környezetüket, mint kiderült, mindez benne foglaltatik bérleti szerződéseikben. A kör bezárult. Hogyan fog hát eltűnni ez a rengeteg "szemét?"

Lassan zúgolódástól, morgolódástól lett zajos a lépcsőház. A szomszédok panaszkodtak egymás között az élhetetlen helyzet miatt. Szavaikat fölötte igen jogosnak és igaznak vélve háborogtak, s mind egyvalakit kezdtek emlegetni. Hogy ez a gondos bácsi így, ez a dolgos bácsi úgy. Nem is látni naphosszat, mintha teljességgel visszavonult volna; hát mi ütött belé? Mi lesz így a háztömbbel? Ő persze tisztán hallotta hangjukat, de olyankor csak bezárta szívének éles füleit, és lélekben arrább ballagott.

***

Végül a kényszer csodát szült egy hűvös, bár szikrázóan napos novemberi reggelen. A ház lakói gereblyével, lombrezgővel fölfegyverkezve vonultak föl a parkban, hogy végre farkasszemet nézzenek az "ellenséggel." S neki veselkedtek. Órák kemény munkájával megtisztították a parkot, a játszóteret, a parkolót, s végül a járdák felé fordultak elszántan.

A járókelők hamar fölfigyeltek mozgalmukra; egyre több méltató szóval illették szorgos összefogásukat. Már a szomszédos épületekből is odaszállingóztak néhányan, hogy közelebbről is tanúi lehessenek a dicséretes történésnek.

Idővel az egyik ilyen bámészkodó fölfigyelt egy alakra, ki látszólag mit sem törődve a többiek munkájával, épp hazafelé sétált a park immár újra látható járdájának aszfaltján. − Az a férfi nem itt lakik? - kérdezte.

Egy mellette álló, gereblyét szorongató, tagbaszakadt fiatalember odafordult, hogy lássa, kire mutat az illető. A mi kedves barátunk volt az, ki leszegett fejjel vágott át közöttük. A gereblyés kaján vigyorral az arcán, lefitymálóan legyintett felé. − De bizony, itt lakik. Ám őrá nem lehet számítani. Látja, ki nem venné a részét a közös munkából.

A jólelkű Ősz sietve gyönge szellőre kapta e hamis szavakat, nehogy barátunk fülébe szökjenek. De ő így is meghallotta azokat, s megtorpant. Visszafordult és egyenesen a fiatalember szemébe nézett. Egy csapásra elhalkultak az addig oly élénk zajok, és a park úgy festett, mintha élethű viaszfigurákkal népesítették volna be.

Az igaztalan vád tőrként járta át a férfi szívét. Hát, harminc év önzetlen szorgalmának ez a jutalma? Hányszor, de hányszor hallotta a háta mögötti sutyorgást az évek alatt: "Mire dolgozik ez annyira? Úgy csinál, mintha biz a saját kertjében volna! De nagyon mossa azt az ablakot, igen szép lesz. Utána jöhetne hozzám is ablakot pucolni. Már megint zúg a fűnyírójával! Jaj, de szorgalmasak ezek ketten! Ugyan milyen jutalomra hajtanak?"

Harminc éven át dolgozott szó nélkül, hogy szép és rendezett legyen az otthonuk. Mindannyiuk otthona. Soha nem várt érte semmit senkitől. S szomszédjai talán legbelül szégyenkezve önnön lustaságuk fölött, folyvást gúnyolták őt szorgalmáért. Mert olyan a dolgos ember a rest szemének, mint a tükör, amiben tisztán viszontlátja saját hitványságát.

Harminc éven át azért röppentek felé sanda, irigy pillantások, mert egyedül végezte tucatnyi ember munkáját. S most, hogy öregségében meggyengülve, segítség híján felhagyott a "harccal," rögvest azzal vádolják, hogy ő nem veszi ki részét a közös munkából?

Közös munka... milyen szép, erőt adó fogalom. Neki ebben sohasem volt része. Talán az ő hibája. Talán a puszta példamutatás kevés mások ösztönzéséhez. Talán épp a békevágyó szótlanság a legjobb fölmentés a resteknek. Szólni akart. Szólni most, ha már egész életében nem szólt rá senkire. Szólni valamit, tiltakozni, megfelelni a vádra. De ajkai képtelenek voltak elnyílni egymástól. A fájdalom feloldhatatlan erővel préselte össze őket.

Ám ezúttal nem volt egyedül. Volt ott valaki, aki kristálytisztán érzi minden élő legapróbb rezdüléseit is. S az a valaki most iszonyú haragra gerjedt. A máskor oly szelíd, csöndes Ősz mellkast rengető morajlással, zúgó vihart támasztott, s azt sebesen forgó tölcsérré pödörte. A forgószél nagy lendülettel fölkapta az összegereblyélt levélkupacokat, a magasba ragadta azokat az út porával együtt, és félelmet keltő, zavaros felhőörvényként hömpölyögtette a park fölött. Végül hatalmas konfetti esőként zúdította vissza az alant sikoltozó, arcukat, szemüket takarva futkározó emberekre. S újra beterített mindent a sok nyirkos levél. Sőt, ezúttal oda is jutott belőle, ahol addig nem is volt.

Egyetlen pontot nem érintett csak a vihar gerjesztette káosz. Azt a talpalatnyi járdafoltot, ahol a mi kedves barátunk állt. Oda szikrázó napsugarak sütöttek, édes melegen. S Ősz, a gyönyörű, romantikus Ősz védőn ölelte át barátját, és emberek által meg nem hallható éneket dúdolt a fülébe. Egy dalt, amely egyidős a természettel, s amelytől megnyugodott a férfi zaklatott, bánatos szíve.

***

Így történt. Nem volt egyedül a mi kedves barátunk. Ahogyan azóta sem magányos soha. Mert vidékre költözött, hosszú évek munkájának végső jutalmaként, egy szép, kis kertes házba, távol az emberi irigységtől és hamisságtól. Nem kell már ajtaját ajtóra nyitnia. Nem kell már mások szemében szálkának lennie. Ajtaja most végre csak egy zöld udvarra nyílik, a saját kis udvarára, s ő boldogan ápolgatja, gazdagítja szerény életterét. Továbbra is tisztelettel figyeli a négy testvér örök körtáncát, s akinek érkezését a leginkább várja, Ősz az. S ő meg is látogatja mindig kedves barátját, amikor erre jár. A szélesre tárt ablakon friss szellőt lendít befelé, mely előcsalogatja a férfit. S midőn megpillantják egymást, felragyog mindkettejük arca, s azt a kicsiny földi paradicsomot áthatja (az) Ősz melege.

Ennek az alkotásnak a tetszésátlaga: 5

Alkotó
black eagle
Regisztrált:
2016-11-18
Összes értékelés:
1461
Időpont: 2018-12-20 07:35:56

válasz oroszlán (2018-12-19 20:45:00) üzenetére
Kedves Ica!

Én köszönöm megtisztelő figyelmedet, és örülök, hogy tetszett az írás.

Szeretettel: Laca
Alkotó
black eagle
Regisztrált:
2016-11-18
Összes értékelés:
1461
Időpont: 2018-12-20 07:34:06

válasz hundido (2018-12-19 10:46:16) üzenetére
Kedves hundido!

Megtisztelsz. Én nem szoktam meséket írni, de ez valahogy az lett. Nem vagyok otthon a műfajban, de örülök, hogy aránylag sikerült és tetszett.

Szeretettel: Laca
Alkotó
black eagle
Regisztrált:
2016-11-18
Összes értékelés:
1461
Időpont: 2018-12-20 07:30:03

válasz Kőműves Ida (2018-12-16 10:07:34) üzenetére
Kedves Ida!

Köszönöm. Örülök, hogy látlak.

Szeretettel: Laca
Szenior tag
oroszlán
Regisztrált:
2012-04-25
Összes értékelés:
7339
Időpont: 2018-12-19 20:45:00

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Köszönöm az élményt kedves Laca!
Remek írásodhoz szeretettel gratulálok,
Ica
Szerkesztő
Regisztrált:
2006-03-12
Összes értékelés:
1206
Időpont: 2018-12-19 10:46:16

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Szia!
Imádtam az elejét, ahogy az évszakokról írsz! Aztán ahogy formálódik a történet, majd a lezárás...remek! Köszönöm az élményt! üdv hundido
Szenior tag
Regisztrált:
2012-03-29
Összes értékelés:
5640
Időpont: 2018-12-16 10:07:34

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Gyönyörű, léleksimogató írás!

szeretettel
Ida
Alkotó
black eagle
Regisztrált:
2016-11-18
Összes értékelés:
1461
Időpont: 2018-12-15 18:15:49

válasz Bödön (2018-12-13 17:02:08) üzenetére
Kedves Bödön!

"Olyan volt nekem, mint amikor a gyerek kap ajándékba egy kifestőkönyvet. Elkezdi színezni, és egyszerre csak a sok hideg élettelen vonalból előbújik az élettel teli kép."

Kiemeltem, nem ripacskodásból, hanem mert annyira jólesett ez a gondolat. Köszönöm!
Tudom, kicsit hosszú így egyben 10 000 karakter környékén és fölött már nem kívánatos egy netes olvasmány. Köszönöm, hogy Te nem hátráltál meg.

Üdv: Laca :)
Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
8192
Időpont: 2018-12-13 17:02:08

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Kedves Sas! Micsoda mesét szőttél ebből a látszatra semmi kis történetből! Adott az Ősz, adott a férfi, s adottak a lakók, akik...Olyan volt nekem, mint amikor a gyerek kap ajándékba egy kifestőkönyvet. Elkezdi színezni, és egyszerre csak a sok hideg élettelen vonalból előbújik az élettel teli kép. Varázslat, amit csináltál itt! Üdv. én

Legutóbb történt

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Csak illúzió 3/2 című alkotáshoz

ElizabethSuzanne alkotást töltött fel Havasi gyopár címmel a várólistára

alberth alkotást töltött fel Hangya a színpadon címmel a várólistára

Haász Irén bejegyzést írt a(z) Murmur jelenti 16. Éjszakai-sark című alkotáshoz

Sarlai Mózes alkotást töltött fel Halászlé - szerintem a legjobb és legegyszerűbb címmel a várólistára

efmatild bejegyzést írt a(z) Csak illúzió 3/2 című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Csak illúzió 3/2 című alkotáshoz

Kőműves Ida alkotást töltött fel Csak illúzió 3/2 címmel

hundido bejegyzést írt a(z) Rablás Cipruszka városban - befejező rész című alkotáshoz

hundido bejegyzést írt a(z) Rablás Cipruszka városban 5. rész című alkotáshoz

hundido bejegyzést írt a(z) Rablás Cipruszka városban 4. rész- című alkotáshoz

hundido bejegyzést írt a(z) Rablás Cipruszka városban 3. rész című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Rablás Cipruszka városban - befejező rész című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Rablás Cipruszka városban 5. rész című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) ördög a mennyben című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)