Az előbb ittam egy korty pálinkát. Elgémberedett a lábam, sötétbe mentem, s már bőven világos volt, nyolc is elmúlt, mire egy vödör nyers kutyakajával tértem haza. Elsőnek kiengedtem az ólból a 19 jércét, most melegítek nekik vizet, hogy ne a jéghideget igyák. Aztán megmosom, megfőzöm a belső szerveket, a tüdőt a nyelőcsövekkel, a májat, s egyéb macskaszájnak is ízletes darabokat. Pár napra elég lesz, ez az egy vödörnyi élelem. Így takarékoskodom. Közben begyújtok. Mosogatnom is kell, mert holnap ismét 240 km utazom a könyvbemutatóra.

Szeretem ezt a falusi életet, itt vagyok honos. Ide gyökereztem. Virágot más tájakon bontottam. S gyümölcsöt is máshol teremtem. De a gyökereim nem bírtak kiszakadni. Nem volt sikeres az átültetés. A hely szelleme újra átjár és fogva tart. S én, megadom magam neki. Az egyetlen rabság, ami örömmel tölt el. Olyan, amelyben szabadnak érzem magam.

Kedvenc helyem a Bélmegyeri temető. Szeretek kószálni benne. Olyan a vágyam iránta, mint a felébredő szomjúság, amit csak ott, azon a helyen tudok csillapítani. Szaturnuszi hely. Gyermekkoromban egyedül is jártam itt, többször, az élővilág órára lepkéket gyűjteni. Nem tudom, meddig tarthatott ez az időszakom, de hogy a jelentősége nagy volt, az biztos.
Sok, kék, és más színű pillangó szálldogált a sírok között. Szinte már hírmondójuk sincs. Szerettem őket nézegetni. Magamba szívtam a látványt, a zöldet, a kéket, a sokféle színű virágot, a csendet, a nyugalmat. Templomban szoktam érezni hasonlót. A temetőben ritkán találkozom valakivel. S ez jólesik. Megyek a sírok között, olvasom a neveket a fejfákon, s lelki füleimmel hallom, ahogy apukám
hangját, ahogy kiejti őket.

Mindig is vonzottak a sírhelyek, a kripták, a Fás-pusztai kastély melletti erdőben eldugott grófi sírok, amiket eltakarnak a fák. Sosem tudtam, hol vannak pontosan, de valahogy, ha akartam, mindig odataláltam.

Én, nem félek a haláltól. Ha eljön az én időm, hazamegyek. Oda, ahol képzeletem szárnyra kap, ahol rejtett átjárók vannak, s ahonnan egyenes út vezet a koromfekete éjszakán át a csillagokig.

Nem keresem a helyem, mert nincs a temetőben. Örök átutazó vagyok. De szívesen lennék a temető tündére, ha kellenék, ha még nincs neki.