HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 4

Online vendég: 20

Tagok összesen: 1869

Írás összesen: 48536

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

oroszlán
2019-06-10 15:49:02

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / regény
Szerző: black eagleFeltöltés dátuma: 2019-03-08

A te házad az én váram - Hazugságok hálójában 13.

Julcsi feszengve ült az asztalnál. Elegáns maxiszoknyát vett föl a mai estére, de lábait még így is szorosan összezárta. Egyenes háttal ült, kezei a combján, az aszal alatt. András kezei, mint a vadászó pókok, nyugtalankodtak a krémszínű abroszon. Furcsa kezei voltak. Nem emberiek. Mintha az ujjai helyén hosszú, idomtalan tapogatók lennének. A lány irtózott tőle tetőtől talpig. Már azzal megerőszakolta magát, hogy bevállalta ezt az estét. Innen, az asztal mellől nézve, már nem egyszerűen rossz ötletnek tűnt, de a világ valaha volt legrosszabb ötletének.

Lám, hová vezet a hazugság! Nevezhetjük füllentésnek, lódításnak, színezésnek, nagyításnak és még ezer dolognak, a hazugság akkor is hazugság. És Julcsi megesküdött magának (már ezerszer is az utóbbi néhány nap folyamán), hogy ő inkább kitépi a nyelvét, de soha nem hazudik többé. Ezután jó kislány lesz (már amennyiben ezt az estét túléli).

Vele ellentétben, András a fellegek közt járt. A belváros egyik legújabb és legfelkapottabb helyére hozta a lányt. A vendéglátóhelynek saját szalonzenekara volt, a művészek unplugged zenét játszottak, méghozzá azzal a tipikusan képzett profizmussal, amely számos stílusban megtalálja a hangokat, mégsem képes visszaadni egyetlen stílus eredendő hangulatát sem. A beltér három részre volt felosztva, középen tágas térrel a tánchoz; Julcsi egyre növekvő aggodalommal pislogott a "parkett" felé. (Nem volt amúgy parkett, csak műmárvány, a padlón, a falakon, a pilléreken.) A lánynak alapból sem tetszett a hely. A giccses, aranyozott, barokk díszítőmotívumoktól a hideg rázta. Összességében ízléstelennek találta az épület kivitelezését. A hangulaton csak a mesterséges félhomály és az igényes tánczene tudott segíteni kicsit. De szerencsére a miskolciak még nem voltak táncos kedvükben. Talán néhány pohárka után. Akkor azonban majd elárasztja a helyet az általános tömegvonzás törvénye (s itt nem a newtonira kell gondolni), és akárcsak az úttesten a zebránál, ha egyvalaki kilép (akár piros még a lámpa, akár nem), biztosan követi őt egy másik, akit szintén követ valaki, mígnem az egész csorda átgázol a túlpartra. Julcsi már előre rettegte azt a pillanatot.

A vendégkör egyébiránt egyfajta elitréteget határozott meg, s épp ezért is, Julcsi messze nem érezte magát idevalónak. Jól ismerte ezt az embertípust, hisz közötte-benne forgott nap, mint nap. De nem volt a része annak, csak kiszolgálója. S most úgy érezte magát, mint egy Capulet bálra besurrant Montague. Ha Andrásra nézett, határozottan érezte, hogy az est kimenetele is a hajdani veronaiakéhoz hasonló tragédiába fog torkollni.

Az előételre vártak. S Julcsi bízott benne, hogy mihamarabb odaérnek vele, mert András farkaséhes pillantásaitól komoly félelem kezdte átjárni. A fiatalember természetesen nem a fogásokat éhezte, amelyekre vártak.

Viszonylag keveset beszéltek. Julcsi azt hitte, Andrásnak majd be nem áll a szája, hogy a nagydumás fiú biztosan végig nyomulni fog, szórni fogja a már régóta tartogatott és a rögtönzött sziporkákat egyaránt. Arra számított, hogy a "skalpgyűjtő" végig lázasan fog dolgozni azon, hogy eladja neki magát. Várakozásával ellentétben azonban András mindeddig egy született győztes önelégülten nyugodt pózában tetszelgett. Keveset szólt, de mindig úgy, mintha már a cigarettáját szívná lenyugodva, a "begyűjtött skalp" mellett egy hotelszoba franciaágyán (amely állomásról egyébként Julcsi föltette magában, hogy a fickó ott vele sosem fog járni, hiába is álmodozik róla!). A lány, mindent egybevetve, nemigen tudta mire vélni a dolgot. Ez vajon taktika? Vagy András tényleg ilyen a randikon? Meg általában? Észre sem vette, és elkezdte érdekelni valami ebben a furcsa szerzetben. Ő randevúzott már nagyon jóképű, jó kiállású fiúkkal, akik sokkal kevésbé voltak magabiztosak a társaságában, pedig még némi biztatást is kaptak tőle. (Persze Julcsi társaságában a legtöbb férfi mindig is általánosan csetlő-botló, ügyetlenkedő kisfiúvá vált.) Szóval, mit tudhat ez a különlegesen taszító alak, ami ilyen magabiztossá teszi, mindenféle pozitív visszajelzés hiányában is? Vajon ő az a fajta beteg állat, akit épp a lehetetlen küldetésnek tűnő kihívások ajzanak föl a gyengébbik nemben, akit az elutasítás bátorít? Vagy... és Julcsi gyanakvása ezen a ponton éles kanyart vett... vagy épp az a célja, hogy ezzel a fölényes magabiztossággal kellőképpen összezavarja, megzavarja a partnerét, hogy leküzdhetetlen kíváncsisággal csigázza fel, s így jusson el a passzív partnerben korábban még hátra húzódva bujkáló, de végül kíváncsian előóvakodó nő az ágyig, "mert ki tudja, miről maradok le, ha kihagyom" alapon? A gondolatban az volt a leg kétségbe ejtőbb, hogy a rendelkezésre álló információk szerint bizony a taktika nagyon is hatékonynak bizonyult. András ugyanis általában végigvitte a forgatókönyvét minden újabb hölgyszereplővel. Julcsi szeretett volna most a pohara után nyúlni, de komolyan félt attól a két ideges "póktól", amelyek az asztal lapján izegtek-mozogtak. Arra gondolt, milyen jó lenne, ha az a két "pók" végül egymásba marna, s mindkettő tehetetlen bénaságba merevedne.

Végre megérkezett az előétel, végre volt hová nézni, volt mit csinálni, s végre András sem őt vizslatta szünet nélkül. A fiatalember elégedett volt mindennel. Tetszett neki a hely, a zene, a hangulat, az étel, a kiszolgálás. Julcsi átlátni vélt ezen a taktikán. Addig mondogatni, addig dicsérgetni mindent, míg a másik is (még ha addig másként viszonyult is a dolgokhoz) egyetért vele. Julcsi tehát szilárdan elhatározta magában, hogy már az elején letöri a lelkesedését. ‒ A hely? Hm... elmegy, ha viszik. Ez a zene? Álmomban se jöjjön elő! Az étel? Hm... nálunk is jobbat szolgálnak fel, pedig láttam már, hogy azt miből rakják össze. A hangulat? ... Ilyen szar hangulatom rég nem volt már, gratulálok! Mi jöhet még?

‒ Talán épp tetőzik a havi ciklusod, szépségem? - mosolygott András.

‒ Először is: nem! Másodszor: nem vagyok a szépséged! Harmadszor: menj a fenébe!

András megcsóválta téglatestre emlékeztető, kesehajú fejét. ‒ Lehetnél kicsit kedvesebb is, nem gondolod?

‒ Nem gondolom. A randiba egyeztem bele, mert megzsaroltál. De nem ígértem semmi egyebet. És jobb, ha ehhez tartod magad!

‒ Meg kellett volna állapodni az apró részleteket illetően - próbált humorizálni a fiatalember, de Julcsi arcát elnézve, ez aligha lendített bármit a dolgokon. ‒ Ne már! Mi rosszat tettem? - kérdezte ártatlan képpel. - Elhoztalak egy kellemes, drága helyre. Elhalmozlak figyelmességgel. Vendégül látlak. Odafigyelek rá, hogy jól érezd magad. Azt szeretném, hogy legyen egy szép estéd...

‒ Ha azt szeretnéd, hogy legyen egy szép estém, akkor most rögtön felállsz, fizetsz, és alászolgája! Húzunk haza, ki-ki, ahol lakik.

‒ Azt már nem, szépségem! Azért azt szeretném, hogy számomra is szép és emlékezetes legyen a mai este. Ilyen könnyen nem szabadulsz.

‒ Mondhatok neked valamit, amit ha kimondok, attól biztosan jobb lesz az estém?

‒ Csak rajta!

‒ Bandi, te egy utolsó, aljas, nyálkás, büdös, undorító féreg vagy!
András lenyomta a falatot, ami a szájában volt, elismerőt bólintott, majd megemelte a poharát. ‒ Akkor erre igyunk!

***



Laca kiszállt a kocsiból, megkerülte a járművet, majd feltárta a vezető melletti ülés ajtaját. Angelika elbájoltan szállt ki, olyan mozdulatokkal, mint egy filmcsillag, akit a vörös szőnyeg vár. Kiszálláskor a férfi felajánlotta a kezét, amit ő hálásan elfogadott, és egy ragyogó mosollyal hálált meg. Angelika épp ilyennek képzelte "A" férfit, és épp ilyennek képzelte a valamire való estéket. Persze, övé volt az a luxus, hogy a saját rózsaszín világában éljen.

Laca épp annyival volt gyorsabb nála, amennyire az szükséges volt. Az ajtóban, a ruhatár előtt, az asztalnál a székkel. S ettől minden olyan természetesnek hatott, tökéletesen természetesnek és megszokottnak.

Angelika boldog volt. Emberemlékezet óta nem érezte ilyen jól magát a bőrében. Laca nem tűnt el. Felhívta. Még aznap este, hogy elváltak. Pedig azt hitte, nem látja többé. Azt hitte, ő is ugyanolyan gazember, mint az összes többi férfi. De Laca felhívta, kellemesen elbeszélgettek, és a férfi meginvitálta őt másnap estére egy közös vacsorára. Angelika boldog volt. Egy estére újra nő lehet. S azután, ki tudja... Ha Laca nem tűnik el, ha itt marad a térképen, neki talán megváltozhatna az egész nyomorult élete.

Igen, nyomorult. Mert mit ér a pénz, a luxus, ha mindebben egyedül lubickol. Ha Rafael (vagy bárki más) csak azért olyan készséges az irányában, mert ez számára igen jövedelmező. Angelika nem látta a gyermekeit, csak videochat-en, szemmel láthatóan nagyon jól megvannak ők nélküle is. Talán titkon már azt várják, mikor dobja fel a talpát, és mikor tehetik rá a kezüket az örökségükre. Angelika egyedül volt, és egyedül is érezte magát. Aktív életet élt, és sokáig tartott bevallania önmaga előtt, hogy minderre a magány sarkallta. A magánya miatt lett egy jótékonysági alapítvány operatív elnöke, a magány miatt lett több elit club, nőegylet, egy jógacsoport, egy újkori keresztyén reform-kisegyház és egyebek tagja, és a magánya miatt alázza meg magát Rafaellel. S ez a magány nem az özvegységéből fakadt. Ő már a házasságában is magányos volt. Különösen a vége felé. Amikor a férjét elvitte egy első és egyben utolsó szívroham, valójában ő felszabadult. Felszabadult, de nem eléggé. Nem teljesen. Mintha valami visszahúzta volna korábbi, megkötött, lekorlátozott életébe. S neki meg kellett őriznie ezt az állapotát, a gyermekei miatt. A gyermekei miatt, akik ezt a szilárd elhatározását talán sosem fogják átlátni, és sosem fogják értékelni. De akár átlátják és értékelik, akár nem, ő nem mehetett újból férjhez, nem oszthatta meg az örökölt mesés vagyont, a gyerekek örökségét. Hogy házassági szerződés? Micsoda otromba, lelket nélkülöző, ocsmány gondolat! A bizalom, a romantika teljes nélkülözésének szegénységi bizonyítványa! Soha! Ebből is látható, hogy Angelika nem is annyira kapcsolatra, sokkal inkább a kapcsolatnak értelmet adó érzelmi töltésre vágyott. Az életéből, a kapcsolataiból épp ez a töltés hiányzott. Laca mellett azonban megélhette a teljes, a boldog felszabadultságot. Valójában ordítóan kétségbeejtőnek tűnt a gondolat, hogy egyetlen este, egyetlen éjszaka, szembeállítva az utóbbi évek összesével, többet jelent a számára, mint a mögötte álló évek. S nem is az éjszaka miatt, ami ugyan feledhetetlen volt, de sokkal inkább az azt megelőző este miatt. Mert azon az estén ő, egy férfi szemének tükrében, újjászületett. S hogy újjászületett, most már élni is akart. Így akart élni. Még nem fogta fel, még nem gondolt bele, de a vágy már ott dolgozott benne. Mert Laca felhívta. Túl korai lenne még bármit remélni, igen. De Angelika képtelen volt nem remélni. Angelika elébe ment a dolgoknak. Boldog volt és remélt. Miközben meggyőzte magát, hogy ugyan, mi is az a boldogság?, nem létezik!, ő úgy van jól, ahogyan van, a férfiak jönnek-mennek, nem érik meg a fáradságot, a remény pedig a szegények és bolondok képzelt menedéke. Ha hosszan elbeszélgethetett volna saját magával, biztosan megérti, hogy mindez csupán saját tudatalattijának védelmi mechanizmusa. De Angelika kerülte az én-kommunikációt. Ő egyszerűen élt vagy haldokolt. Boldog volt vagy boldogtalan. Most épp boldog.

Sugárzó mosollyal foglalt helyet, igyekezett minél több meleg pillantást váltani a partnerével, miközben kézbe veszi az étlapot, miközben felméri a terepet, miközben ráhangolódik a diszkrét zajokra. Szerette a meleg pillantásokat láncra fűzni, életben tartani. Azonban hirtelen ráfagyott valami az arcára. Laca azonnal észrevette, és érdeklődve nézett rá.

‒ Juliette! - suttogta Angelika. - Neked öt óránál! Most mit csináljunk?

A férfinak arcizma sem rándult. ‒ Kivel van?

‒ Nem tudom. Várj csak? De, igen! Ez a recepciós fiú! Akivel mindig együtt dolgoznak. Érdekes. Nem hittem volna, hogy elmenne vele bárhova is.

‒ Én sem - emelte föl az ezüst szalvétatartót Laca, s mintha a haját igazgatná, megpróbálta megnézni a rögtönzött tükör segítségével Julcsit és a partnerét. De csak homályos foltokat látott. - Hogy néz ki?

‒ Magas, szikár, csúnya. Miért?

‒ Nem is tudom. Figyelj! Ne foglalkozz velük, rendben? Nem a szállodában vagyunk. Vacsorázni jöttünk.

A nő hálásan mosolygott "A" férfira, de később még számos vívódó pillantást vetett a szőke recepciós lány felé. "Vergődnek szegénykék" - visszhangzott benne. Véget kellene már vetni ennek a butaságnak. De vajon előhozakodjon ezzel itt és most? Épp itt és épp most? Ha lép, azzal talán nemcsak az estét teszi tönkre, hanem a közeli és távoli jövőjét is. Már elmúlt ötven. Talán lehet annyira önző, hogy most egy rövid epizód erejéig csak magára gondoljon. Magára és a vele szemben ülőre.

Már a főételnél jártak, amikor ez a vele szemben ülő, hirtelen az elnézését kérte. ‒ Megbocsátanál nekem egy percre? Kimennék a mosdóba.

‒ De aztán el ne szökj az ablakon át! - nevetett Angelika.

Laca melegen megszorította a nő kezét, s meg is csókolta. Ez amolyan bocsánatkérés és/vagy köszönetféle lehetett nála. A gesztus természetessége erőt pumpált Angelikába. Olyan volt ez a pillanat, mintha már húszéves házasok lennének, teljes harmóniában.

Pillanatok. Pillanatok, órák, esték. Ezek jelentették most Angelika építőköveit, amelyekből talán alapot tud vetni egy új, egy jobb, egy boldog életnek.

A férfi felállt, és célba vette a férfimosdót. Nagy ívben kerülte el Julcsiék asztalát, a lány nem vette észre őt.

Egy perc múlva fürge pincérnő sietett elő Julcsiék desszertjével. S miközben serényen dolgozott, András fura jelenségeket észlelt. A csinos pincérnő, észrevétlenül egy kis cetlit helyezett el a fiatalember nadrágján. Épp a sliccén. És hozzá... meg is simította ott Andrást. Igen, határozottan! András boldog rémülettel kapott a cetli után. Lopva elolvasta. Nem volt nehéz dolga, mivel Julcsi mindent elkövetett, hogy ne őt kelljen látnia. A cetlin ez állt: "A férfi mosdóban, most. Várlak!"

András akkorát nyelt, hogy hatalmas és pengeéles ádámcsutkája nem pusztán liftezett egyet, de kis híján szaltót vetett. Ránézett Julcsira. Lehet, hogy ő a legszebb nő, akit valaha megismert, és ma este rajta akarta behajtani minden nő tartozását, de Julcsi egy jéghegy. Viszont ez a kis pincérnő most azonnal akarja őt! András nem sokat agyalt, maga is a vendéglátóiparban dolgozott, ilyesmin nem ütközött meg. A mosdókban, a raktárakban minden nap történik egy s más. Kissé tartott attól, hogy amint elhagyja az asztalt, Julcsi azonnal megszökik, de egyre inkább húzta a kis pincérlány zsengeségének szédítő gondolata a mosdó felé. Kínlódva megköszörülte a torkát. ‒ Megbocsájtasz egy percre? Kimennék a mosdóba.

Julcsi undorral elvigyorodott. ‒ Hidd el, ez az első megmozdulásod a mai estén, amit megbocsátok.

A fiatalember szorongva távozott.

Majd néhány gyors röptű perc múlva feszes léptekkel visszatért, és szertartásosan megállt a csodálkozó Julcsi előtt. ‒ Khm! Ha megengeded... izé... köszönöm a csodálatos estét. Igazán boldog vagyok, hogy élvezhettem a társaságodat. Sajnálom, hogy te nem így érzel. Izé... Még csak annyit engedj meg, hogy hazavigyelek.

‒ Hozzám haza?

‒ Természetesen.

‒ És a kapunál kiteszel?

‒ Természetesen.

‒ És nincs kizsarolt búcsú puszi, meg...

‒ Nincs. Semmi ilyesmi. Semmi szemtelenség.

Julcsi értetlen gyanakvással méregette a gyökeres változáson keresztülment fiatalembert. ‒ Mi történt?

‒ Semmi! Igazán! Csak... csak hadd vigyelek haza!

‒ Máris? - Julcsi ennél jobban már aligha ráncolhatta volna a homlokát.

‒ Igen, azonnal.

A lány kört rajzolt a kezével az asztal lapja fölé. ‒ Akkor tehát, nem akarsz tőlem semmit... ezen kívül? Semmi tánci, meg ilyesmi?

‒ Nem. Semmi. Az tisztességtelen volna.

‒ És a desszertedet sem eszed már meg?

‒ Nem, köszönöm!

‒ Szóval kvittek vagyunk?

‒ Tökéletesen. És... én... bocsánatot kérek! Nagyon... ocsmány dolog volt ez a... zsarolás.

‒ Mégis mi történt veled? Jól vagy?

‒ Jól, igen. Köszönöm! ... Akkor, indulhatunk?

Julcsi úgy pattant fel, mint akit puskából lőttek ki. Hazamenni? Naná! Addig, amíg meg nem gondolja magát ez a futóbolond!

Andrásról szakadt a verejték. Sietve fizetett, azután egymást előzgetve masíroztak a ruhatár felé. Nehéz lett volna eldönteni, melyiküknek sürgősebb a távozás.

A ruhatár előtt azonban meg kellett torpanniuk, mert szó szerint belebotlottak valakibe. ‒ Ah, Juliette! Micsoda örömteli találkozás! Zsombika nincs veled? Ah! Te jó ég! Milyen otromba vagyok! Hiszen te privátin vagy itt! Ne haragudj!

Julcsi halálra rémült. Angelika!!! Ritkán fordult elő vele, hogy nem jött ki hang a torkán, de ez épp egy ilyen pillanat volt.

Ám, szerencséjére vagy szerencsétlenségére, mielőtt még nyöszörögve reagálhatott volna bármit is, a ruhatárhoz közeli bejárat kétszárnyú üvegajtaja belódult, és egy szemmel láthatóan feldúlt, keménykötésű fiatalember rontott be rajta. Tajtékozva közeledett, és ordibált. ‒ Hol van?! Hol az a szemétláda?! Szóval ő az?! Szóval ezzel kavarsz te a hátam mögött, mi?! Há-háá! Vége a játéknak! Megnyúzom! Megnyúzlak mindkettőtöket! - És a nyomaték kedvéért már fel is borította az első, útjába eső, üres széket.

Bár mindenfelől futottak markos pincérlegények, és egy vezénylő manager, de túl messze voltak még. Julcsinak egyszeriben megjött a hangja. A szája elé kapta a kezét, és kétségbeesetten sikoltott egy ablakrepesztőt: ‒ Tomi! Úristen, végünk!

***

A műben olvasható obszcén kifejezések nem az alkotó, csupán a karakterek gondolatiságát és jellemét tükrözik, és nem a jó ízlés megsértését, pusztán a hitelességet hivatottak szolgálni.

Ennek az alkotásnak a tetszésátlaga: 5

Alkotó
black eagle
Regisztrált:
2016-11-18
Összes értékelés:
1733
Időpont: 2019-03-18 00:53:14

válasz Kőműves Ida (2019-03-17 15:57:05) üzenetére
Kedves Ida!

Minden ember esendő, és ezt a tragikumot csak a komikum segít elviselni. Örülök, hogy jókat nevetsz a szereplők csetlésein-botlásain.
A bonyodalmakat mi magunk teremtjük, aki ír, csak abban különbözik az általánostól, hogy a gerjesztett problémákat mások nyakába varrja.

Folytasd... :)
Szenior tag
Regisztrált:
2012-03-29
Összes értékelés:
5812
Időpont: 2019-03-17 15:57:05

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Kedves Laca!

Nos, ezt az egészet végig röhögtem. :) Nem, mintha minden mulatságos lett volna, hanem azon mulattam, amilyen fineszesen tudod összekutyulni a dolgokat. Nem volt elég, hogy Andrást egyszerre elfogta a "hazamehetnék", hanem a végére még egy kiadós balhét is összehoztál. Kíváncsian várom, mi lesz ebből? :)

folytatom...

Legutóbb történt

Pecás alkotást töltött fel Ének a templomban címmel a várólistára

black eagle bejegyzést írt a(z) Dimenziók (haibun) című alkotáshoz

hundido bejegyzést írt a(z) Penészvirág kalitkában című alkotáshoz

hundido bejegyzést írt a(z) Zsuga Zsiga kalandja 3. rész című alkotáshoz

black eagle bejegyzést írt a(z) A te házad az én váram - Kicsit másképp 09. című alkotáshoz

black eagle bejegyzést írt a(z) A te házad az én váram - Kicsit másképp 08. című alkotáshoz

black eagle bejegyzést írt a(z) A te házad az én váram - Kicsit másképp 07. című alkotáshoz

black eagle alkotást töltött fel A te házad az én váram - Kicsit másképp 10. címmel a várólistára

túlparti alkotást töltött fel Plagizáció címmel a várólistára

túlparti bejegyzést írt a(z) Könyöklő Gróf című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Altató minden évszakban című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Három lány 18. című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Érdekes álom? című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)