Itt az idő úgy elrohan,
ez a világ már nem olyan,
mint amilyen ötven éve...

Én sem vagyok már húsz alatt,
rég túlléptem a hatvanat,
esztendőim összevéve...

Hol vannak a hamvas lánykák,
kik a srácaikat várják,
selymes, csillogó hajúak...

Alabástrom válluk ifjan,
karcsú boka, s derék villan,
még gondtalan sóhajúak...

Már nagymamák, ősz tincsekkel,
lényükben lelki kincsekkel
ragyognak új idők szárnyán...

Öreg urak mosolyognak
bajszuk alatt, s huncutkodnak,
őszi napsütésre várván...

Én itt élek a jelenben,
de a múltban ott rekedtem,
emlékeim velem vannak...

Csak aki nem tud feledni,
tud igazán boldog lenni,
gyűl emléke, s kincse annak...

Ami történt, szép esemény,
mindig benne és vele él,
gyönyörködhet benne...

Egyszerre van minden korban,
úgy pezseg, mint gyöngy a borban,
lángoló szerelme...

Mert ami volt, eltávozik,
a világ is megváltozik,
csak az emlék marad...

Míg járjuk a jelen utat,
ismerjük a letünt múltat,
jövőnk szalad elénk...

Őrizzük, mi féltett kincsünk,
ha fehérré válik tincsünk,
ezer tündérmesénk...