HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 4

Online vendég: 19

Tagok összesen: 1862

Írás összesen: 48114

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Jártó Róza
2019-04-21 18:59:58

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / novella
Szerző: HorvajaFeltöltés dátuma: 2019-03-21

A lelkiismeret

Délután Óbudán volt dolgom, és az eső elől egy presszóba menekültem. Gondoltam, megiszom egy kávét, megvárom, amíg eláll, de amit az első látásra kellemes hangulatú kávézóban átéltem, megváltoztatta az életemet, felborítva minden addigi elképzelésemet a másik világról.
A helyiségbe lépve hirtelen furcsa, megmagyarázhatatlan érzés fogott el. Mintha egy századdal korábbi környezetbe csöppentem volna. A falakra régimódi bronz falikarok voltak szerelve, amelyekből halvány sárga fény áradt szét a teremben. A helyiség nem volt nagy. A bejáratot egy sokablakos tölgyfaajtó alkotta, robosztus megjelenésével tekintélyt kölcsönözve a kávézónak. Az ajtó mögötti teret hatalmas, vörös bársony függöny takarta el a külvilágtól, amolyan zsilipféle. Amikor az ajtó kinyílt, egy kis belépő után jutottam be a szokatlanul csendes terembe, a bársonyfüggönyön keresztül, amelyet középen széthajtott az elém siető pincér.
- Parancsoljon az úr! - mondta lágy, kellemes hangon, és előre tessékelt a terem közepe felé - a kalapját, ha szabad kérnem! - Nincs kalapom, - válaszoltam meglepetten. Ilyen régimódi viselkedést csak kosztümös filmeken láttam, nekem magamnak, még nem volt részem benne mindezidáig. A pincér egy asztalhoz vezetett. A nehéz tölgyfa széket üggyel-bajjal elhúzta az asztaltól, hellyel kínált. Amikor leültem, jobban megfigyeltem ezt a kis embert, aki egy jó fejjel alacsonyabb volt nálam. Szépen vasalt fehér ing volt rajta, és kis fekete mellény. Hatalmas bajusza - csak most tűnt fel -, olyan szépen meg volt sodorva, egészen lelógott az álláig. - Mit hozhatok a tisztelt úrnak? - kérdezte kellemes hangján. - Egy kávét kérek - mondtam visszafogott hangon, kissé megilletődve - tejszínnel és édesítővel. - Igen uram, máris hozom - mondta. Úgy osont el, olyan hangtalanul, hogy beleborsózott a hátam.

Amíg a kávémat vártam, körülnéztem a helyiségben. Nagyon takaros, tiszta helynek látszott. Az asztalok nem nagyok, és elég távol voltak egymástól elhelyezve. A vendégek halkan duruzsoltak, de nem tudtam kivenni, miről beszélgetnek, mert egy kukkot sem értettem azokból a hangfoszlányokból, amelyek eljutottak hozzám. Valahonnan hideg fuvallatot éreztem, de nem tudtam megállapítani, honnan jöhetett, mert nem volt egyetlen ajtó sem nyitva, a helyiségnek pedig ablaka egyáltalán nem volt. Tőlem balra egy fiatal pár ült. Olyan diszkréten, olyan megilletődötten néztek egymásra, mintha csodát látnának, és nem merik megérinteni, mert attól félnek köddé válik a látomás. Jobbra, a hozzám közelebbi asztalnál, egy matróz külsejű ember itta a sörét. Ahogy jobban megnéztem, akkor láttam, hogy az egyik kezében elfakult fényképet szorongat. Időnkét megnézi, majd iszik rá egyet a korsóból. A kép egy fiatal lányt ábrázolt, ahogy ki tudtam venni, amikor képes felével éppen felém fordította. A nagy csend, vagy inkább a halk duruzsolás, nyomasztóan hatott rám, nem tudtam elképzelni, mi lehet az oka, de szokatlannak véltem a terem atmoszféráját. Lehet, hogy a félhomály, a sárga lámpák gyér fénye, vagy a körülöttem látszólag békésen beszélgető emberek viselkedése okozta, de túl nagy volt a kontraszt az eső előtti utcai forgalom, és a presszó légköre között. Az utóbbi olyan valószínűtlennek tűnt a kinti világ színes forgatagához képest.

Ahogy jobban láttam, mert a szemem kezdte megszokni a félhomályt, alaposabban szemügyre tudtam venni a terem többi részét is. Láthatóan békés beszélgetés folyt minden asztalnál. Elégedett mosollyal nyugtázták, amikor a pincér letett valamit az asztalukra.

Hirtelen megláttam, amit annyira kerestem. Nem tudtam volna megmondani, hogy mi az, amíg fel nem tűnt. Közvetlenül, a bejárat közelében ült, hatalmas, széles karimájú szalmakalap volt a fején, amelyet kissé előrehajtott - ezért nem láttam az arcát - és bármilyen hihetetlen, egy rózsaszínű, vastag szívószálból szürcsölte a valószínűtlenül rózsaszínű italát. Lassan felemelte a fejét, és rám nézett. Egyenesen felém irányította a tekintetét, mintha pontosan tudná, hogy nézem őt. Elmosolyodott. Alaposan szemügyre vettem őt. Sűrűn barázdált, valószínűtlenül öreg arcán végtelen nyugalom ült. Az öreg hölgy biccentett, mintha ismerőse lennék, és szemének finom mozdulataival az asztalához invitált. Félreérthetetlen volt a meghívás, és ha akartam volna, sem tudtam volna ellenállni neki, mert lábaim nem engedelmeskedtek, és a kíváncsiság is erősen munkált bennem.

Egyszer csak értelmet nyert a helyiség hangulata, mintha csak minden szempár engem figyelt volna. Úgy éreztem, miközben lépteimet az öreg hölgy asztala felé vitte valami belső kényszer, hogy előre megrendezett jelenet tanúja vagyok. Mit tanúja, egyenesen a főszereplője. - Tudod, ki vagyok? - kérdezte az öreg hölgy, miközben hellyel kínált. - Sejtem - mondtam bizonytalanul, de valóban, csak sejtésem volt - A lelkiismeretem. - Kitűnő válasz, fiatalember. Ezért is van itt. Ön rendkívül megnyerő, de ne bízza el magát, ez okozza a vesztét is - közölte olyan természetességgel, mintha csak nyitott könyv lenne az életem a számára. - Biztos voltam benne, hogy előbb, vagy utóbb szembe kell néznem a lelkiismeretemmel, számot kell adnom viselt dolgaimról, de hogy ilyen körülmények között, azt a legmerészebb álmaimban sem képzeltem - próbálkoztam némi ravaszsággal, enyhébb megítélésben bízva.
- Hm. Értem. - mondta az öreg hölgy, mint aki átlát a turpisságon. - Nem hiszem, hogy ezzel sokra megy a jelen helyzetben. Ön súlyos vétséget követett el, barátom, szerelmes lett, ezzel teljesen lehetetlenné téve a békés öregkort, élete alkonyának békéjét. - Megkavarta rózsaszín szívószálával, felismerhetetlen állagú italát, és a szemembe nézett. - Mit tud felhozni mentségére, fiatalember?

Kissé ellentmondásosnak ítéltem meg a megszólítást és az öregkor emlegetését, még nem láttam át tisztán a helyzetemet. Azt sem tudtam megítélni, ébren vagyok-e, vagy csak álmodom. Az öreg hölgy - vagyis, a saját lelkiismeretem - még nem jött elő a farbával, de ahogy elnéztem, nem számíthattam semmi jóra. Ott ült velem szemben, és várta a válaszomat. Mondhattam volna bármit, ami normális körülmények között felmenthet, de most, mintha leblokkoltak volna a gondolataim, tompának és kiszolgáltatottnak éreztem magam. Tudtam, ha az ember szembe kerül saját lelkiismeretével - abban sem voltam biztos, hogy a sajátom -, akkor nem tud elbújni a felelősségre vonás elől, és ha van egy kis sütnivalója, nem is próbálkozik ilyesmivel. Semmi esetre sem engedheti meg magának ebben a helyzetben az ember, hogy elaltassa a lelkiismeretét azzal, hogy nem néz szembe őszintén az elkövetett bűnével. Túl kell lenni rajta, és kész! Nincs semmi kibúvó. A lelkiismeretem mintha belém látott volna, megszólalt. - Mondjam én, vagy elkezdi maga, kedves barátom? - kérdezte jóindulattal, de kissé türelmetlenül az öreg hölgy. - Megnyugtatom asszonyom, tudom mi a dolgom, és van bennem annyi tisztesség, hogy szembenézzek a tényekkel. - Biztos voltam benne. - Amikor megismertem, azt hittem, megismerem a tiszta, önzetlen szerelmet idős koromra. Ezt kerestem egész életemben, és mindig megalkudtam, ha azt hittem, rátaláltam. - Nagyszerű! - kiáltott fel az öreg hölgy izgatottan. - Folytassa, fiatalember! - Megalkudtam, mert mindig volt egy pont, ahol kétségeim támadtak, de sajnáltam a rengeteg elvesztegetett energiát, az álmatlan éjszakákat, a közösen tervezett jövőt. - És várt, csak várt, hogy a másik majd felismeri, ez a helyzet méltatlan hozzá, és lép ön helyett. Így én tiszta maradhatok. - Igen, lehet. Nem tagadom, megfordult a fejemben, hogy áthárítom a döntést. Néhányszor sikerült is. Soha nem éreztem lelkiismeret furdalást emiatt. - Nos, igen, soha nem is szóltam bele a döntéseibe - mondta az öreg hölgy, és széles mosolyával arra biztatott, hogy folytassam a beszámolómat. Egy kicsit elbizonytalanodtam. Nem tudtam, hová akar kilyukadni, de nem szerettem volna neki csalódást okozni. Kezdtem megkedvelni őt. - Amikor először fordult elő, hogy hosszas vívódás után elhagytam a családomat, nem éreztem mást, mint ürességet, kiábrándultságot. Az életet hibáztattam mindenért, és nemes gesztusnak tartottam, hogy visszaadom ifjúkori szerelemem, házastársam szabadságát. Áldozat voltam. A naivságom, a holtomiglan-holtodiglan házasságba vetett hitem áldozata. Csak az zavart, hogy a gyerekeimet is el kellett hagynom, de végül is jó helyen voltak az anyjuknál. Ezzel altattam el a lelkiismeretemet. - Igen, emlékszem. Sokáig nem is ébredtem fel. Hosszú álomra ítéltél akkor, de fiatal voltál, és megbocsátottam neked. - Mintha elvesztettem volna valamit, és soha többé nem találtam rá. Azt hiszem, már nem is fogok. - Mi volt az, amit elvesztettél? - A feltétlen bizalmat, a hitemet abban, hogy a szerelem örökké tart. Korábban azt gondoltam, hogy csak táplálni kell a tüzet, és akkor égni fog az idők végezetéig. Nem számoltam azzal, hogy a szerelem elmúlik, és a hétköznapokon is helyt kell állni. Sokszor a fogunkat összeszorítva, de tennünk kell azt is, amihez nincs semmi tehetségünk. Az élet fele szenvedés, amikor meg kell fizetni a pillanatnyi boldogságért. - Kezded érteni. De túl patetikusra sikerült a szöveg. Ennyire ne hagyd el magad!

Észrevettem, hogy a korábbi, magázódás tegezésre váltott. Úgy beszélt hozzám, mintha a fia lennék, és dorgálásra szorulnék. Valójában igaza volt. - Akkor térjünk rá a lényegre! Most mi a helyzet? - Szerelmes voltam, és csalódtam. Azt hittem van jogom a boldogsághoz nekem is. Nem akartam elhagyni a családomat, még egyszer nem esek ebbe a hibába. - Már nem vagy szerelmes? - Már nem. - Nem érzed, hogy könnyen feladtad, hogy kimenekülsz a kapcsolatból, mert áldozatot kellene hoznod? Mit gondoltál, ez könnyebb lesz? - Talán, nem tudom. - Mitől félsz? Miért nem akarsz boldog lenni? - Nehezet kérdezel. - Tudom, azért vagyok a lelkiismereted. Nem vettem észre, amikor a kalapját levette. Kibontott haja hosszan lelógott a vállára. Csodálatosan csillogó, erős szálú fekete haja volt. Nem hittem volna, hogy a lelkiismeret nem öregszik az arcával együtt. Vékony kezével végigsimított a haján, és a szemembe nézett. Gyönyörű volt, így öregen is. - Mondd fiam, te miért nem érted meg, hogy most mindent elvesztettél? Nem fogtad fel, hogy a türelem is fontos egy kapcsolatban? Nem jöttem, amikor megismerted, mert időt akartam nektek hagyni, hogy kibontakozzon az érzelem, átadjátok magatokat az érzéseknek. Nem akadályoztam meg, hogy találkozzatok, és élvezzétek a szerelem minden gyönyörűségét. Nem szóltam bele, amikor terveztetek, megterveztétek a jövőtöket, és megállapodtatok abban, hogy nem dúljátok fel felépített életeteket, nem okoztok fájdalmat senkinek. Most azonban nem tudtam várni. Te lezártad magadban, túltetted magad rajta, de velem nem számoltál. Nem akarok neked álmatlan éjszakákat okozni, ezért kellett ma mindent tisztázni. Túl vagy rajta. No, mosolyogj már!
Az öreg hölgy úgy belelendült a beszédbe, hogy teljesen kipirult. Szeme csillogott, hevesen gesztikulált. Szokatlan volt ez a hevesség, de nem túl gyakran szembesül az ember a saját lelkiismeretével.
- Uram, bocsásson meg! A kávéja. - A pincér megfogta a vállamat, és gyengéden megrázta. Mintha mély álomból ébredtem volna. A kávém már egy ideje kihűlt. A kedves öregúr azonban elém tett egy másikat. Forrót, illatosat, gőzölgő feketét. - A ház ajándéka, uram. Remélem, jól kipihente magát, több mint egy órát aludt!

Furcsán éreztem magam, de nem volt kellemetlen. Kifelé menet, amikor elmentem az öreg hölgy asztala mellett, nem láttam semmit, ami emlékeztetett volna rá, hogy valaha is itt járt. A bejáratnál egy fiatal pincér egy tálcán furcsa színű poharat vitt, és hirtelen elállt a lélegzetem, amikor az ismeretlen állagú italt tartalmazó pohár mellett megláttam egy vastag, rózsaszínű szívószálat.
Kiléptem a kapun. Már régen elállt az eső. Az utca, csak nyomokban emlékeztetett a délutáni záporra. Lassan sötétedni kezdett, és én vidáman, felszabadult léptekkel indultam a buszmegálló felé.

Budapest, 2008. június

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Alkotó
Horvaja
Regisztrált:
2019-02-17
Összes értékelés:
108
Időpont: 2019-03-23 10:04:15

válasz Finta Kata (2019-03-22 23:23:54) üzenetére
Kedves Kata!
Elaludtam, az igaz, de kifelé menet, mégiscsak el kell gondolkodnom azon, vajon, álmodtam-e a találkozást. Legtöbbször nyitva hagyom a kérdést.
Köszönöm kedves szavaidat!
Üdvözlettel,
Janó
Szenior tag
Finta Kata
Regisztrált:
2006-04-12
Összes értékelés:
12394
Időpont: 2019-03-22 23:23:54

Tehát kedves Janó, az egész nem is igaz, mert elaludtál, és az egész
történetet megálmodtad? Jól gondolom. Novellád annyira jó
fogalmazvány, hogy párját ritkítja, vagy talán alig lehet hasonlót
találni. Kevés ember ír ilyen pontosan, meggondoltan, amiből egy
novella lesz.
Élvezet írásaidat olvasni.
Üdvözlettel: Kata

Legutóbb történt

Vári Zoltán Pál bejegyzést írt a(z) Még mindíg látni vélem című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Az ember fia című alkotáshoz

Horvaja bejegyzést írt a(z) A Locsoló(k)nak... című alkotáshoz

Horvaja bejegyzést írt a(z) Születés című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Az ember fia című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) Tavaszi pillanatok című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) Születés című alkotáshoz

ElizabethSuzanne alkotást töltött fel Ékkövek címmel a várólistára

szilkati bejegyzést írt a(z) A világ tetején című alkotáshoz

aLéb bejegyzést írt a(z) Locsolóversek című alkotáshoz

leslie b shepherd bejegyzést írt a(z) Locsolóversek című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Az édenkert után című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Ti poéta lelkek! című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)