Fázom itt, zavar van, így ülök zavarban;
elhittem, mert kimondtad: kis butus,
pedig én balról jobbra pont úgy kavartam
azt a rám bízott fazéknyi leves-húst,
mint mutattad harminchét napja nekem.

Hideg a szó, nem simogat, mint máskor,
amit tudtam eddig, már bizonytalan,
görcs feszít, nem vagy itt, úgy hiányzol
dobol, dobol a csend, s furcsa dallama van,
jöhetnél már, hogy enni adj, s megbocsáss!

Rossz egyedül... Előre-hátra billen székem,
tudod, hogy szeretlek, mint anyját a gyermek,
mások miért nem szeretnek,.. miért nem?
És hogy az a más levest hogyan keverget,
okos, vagy sem, tudd meg, hogy nem érdekel!

Mert az iskolában, ott is furcsán néznek,
ha mondom egyből mennyi száznyolcszor huszonhat.
Hogy honnan? Honnan tudnám a miértet?
Utánaszámolnak, s hümmögnek utólag,
csak a tanár néni mosolyog, s ért meg.

Csak a szürke pocsolyák, mit számon tartok,
mert piszkosak, s mélyük kiszámíthatatlan,
tervem van rá, hogy kikerüljem akárhogy,
s mégis szeretem az esőt a szabadban,
hátra vetett fejjel hogy hull arcomra..

Más vagyok, mondják nekem a sokan-mások,
de én csak azt tudom, hogy én milyen vagyok,
higgy bennem, s e hitre majd jól vigyázok,
mikor nagy esők jönnek, csak neked adok
olyan szivárványos szép, csíkos esernyőt!