Fiatalságom legszebb évei a gyönyörű Erdélyhez kötődnek, ezen belül Marosvásárhelyhez, ahol középiskolába jártam. Háromszék megyében található Páván telt el az iskolai szünidőim java-része nagyszüleim és rokonaim körében, ahonnan családom ősei származnak. Erdélyből a kegyetlen háború vihara sodort vissza szülőföldemre.
Egy fiatal lánynak - front közeledtén, menekülés előtt - mi lehet fontosabb annál, amit becsomagol kis bőröndjébe?
Imakönyvein kívül magához veszi féltett kincseit: a fényképezőgépet, fotóalbumokat, és naplóit. Én is így tettem. Családunk elvesztette a nagy világégésben (második világháborúban) meleg családi otthonát, csupán kis úti-csomagjaink maradtak meg az eljövendő életünkre. Számomra feledhetetlen törést jelentett az otthon elvesztése...
Nógrád megye kis falujában éltem át a háborús front viszontagságait. Nehéz perceimben a frontról visszatért édesapám szavai nyújtottak vigaszt: "Minden, ami odaveszett, pótolható, fontos, hogy mindnyájan élünk!"
Egy lerombolt hazában erős akarattal, nehéz munkával kellett felküzdenem magam, nevelni két egészséges gyermekemet, és próbáltam beilleszteni az életbe betegen született kedves kisfiamat, majd szeretettel vettem körül kedves unokáimat.
Életem munkás-korszaka, a nagybetűs "ÉLET" 'Kismoszkvában" kezdődött (ahogyan Salgótarjánt akkor előszeretettel nevezték így, de később már szégyellték). Onnan költöztem át ebbe a kedves kisvárosba, Balassagyarmatra, ahová munkahelyem kötött. A Városi Tanácsnál helyezkedtem el, nyugdíjaztatásomig ott munkálkodtam. Sok-sok évtizedet hátrahagyva, önszorgalomból, fiatalos lendülettel kezdtem megismerkedni a számítógép rejtelmeivel. Nyugdíjas koromban kerültek kezembe a megmentett kis csomag kincsei, a naplóim, ennek köszönhetően örökítettem meg hű ábrázolással - mint egykori művészi pályára készülő kislány, - akit a sors más irányba terelt: fiatalságom szép emlékeit, a háború borzalmait, mert a front alatt is, az ablaktalan, hideg szobában hasalva, történelmi hűséggel jegyeztem naplómba az átélt napok eseményeit, örömeit és küzdelmeit, majd hozzákezdtem e könyv megírásához.
Naplószerű írásom átível két világháborút, három rendszerváltást és két világválságot, amit a családnak és nekem át kellett élnem. Nem kerültem el két sikertelen házasságot, amiért a gyermekeim nevelése és taníttatása egyedül rám hárult.
Ezért kedvtelésemre, az írásra csak a nyugdíjas éveimben került sor. Életem regénye meghaladja egy nagyméretű kötet terjedelmét, egy évszázadnál is több időt ölel át (kezdete az 1890-es évekig nyúlik vissza, mivel a kötet elején édesapám életútjáról is megemlékezem), ezért fejezetekre bontottam. Bár később családi kötelékeim miatt többször vágyódtam Budapestre, hogy gyermekeim, szüleim , és testvéreim közelében élhessek, végül mégis itt ragadtam.
Immár félévszázada élek ebben a csendes városban, ahonnan már el se kívánkozom, talán majd csak akkor, amikor "utolsó utamra" visznek gyermekeim, hogy szüleim mellett, a Farkasréten pihenjem ki súlyos terhekkel, fordulatokkal tetézett, mégis szép emlékekkel teli életem fáradalmait.

KIBÉKÜLÉS
Szonett ölelkező rim-képlettel
írta: Finta Kata
1.
Itt az est, fáradtan haza sietünk...
Jó lenne kibékülni egymással,
mint teveled harcba lenni örökké.
Szeretnék vízparton együtt sétálni
kéz- a kézben, járkálni zöld mezőkön.
Mesélni érzelmekről, eloszlatni
nyugtalanságunkat. Az erdő csendes
susogását hallgatva, elfeledni
életünk sok búbánatát. Figyelve
madarak csivitelését, lágy szellő
suttogna a fülünkbe: ha kezünket
egymásnak nyújtanánk, félreértések
köztünk elmúlnának. Téged mi bánt?
Szólj rám nyugodtan, ha megsértettelek!
2.
Szólj rám nyugodtan, ha megsértettelek,
megértem, arcodon látom, valami
nincs rendjén. Szemedbe nézve - olyan
sötét a víz, mint a kútban, s olyan mély
büszkeséged. Meghallanám a te
sóhajod, minden kívánságod eléd
raknám. Forró kezembe vonnám kezed,
hiába ne küzdj ellene - szeretlek -
megsúghatom neked, s arra kérlek,
karjaim közt pihenjél meg. Mondhatom:
most már beláthatod, hogy hozzád én
kedvesem mindenkor jó vagyok, csak
szólj hozzám, s ha valamikor bánkódom,
vigasztalj meg, elmúlik mély bánatom.
3.
NAGYMAMÁRA EMLÉKEZEM
Vigasztalj meg, elmúlik mély bánatom.
- Emlékezem még, hogy kislánykoromban -
a szünidőkben, Erdélyben nyaraltam.
Akkor - nagyon idősen - a Nagymamám
az udvarban állt szálfaegyenesen.
Kedves mosollyal várt engem, nagy tál
epret tartott reszkető kezében,
ősz haja lobogott a szélben, hosszú
ruhában tipegett elém. Mindig nagy
örömmel utaztam hozzá, füstöt
eregető vonaton, az ablakban
állva, kanyarogva fenyőfák között,
ábrándoztam. Bámultam a tájat,
csodáltam égig nyúló fenyőfákat.
4.
Csodáltam égig nyúló fenyőfákat,
élvezettel szívtam magamba a
sűrű fenyőerdő csodás illatát.
A front közeledett határainkhoz,
búcsúznom kellett rokonainktól...
Édes jó nagyanyám karjába ölelt,
fülembe suttogta: utoljára lát.
A jövendölése beteljesedett:
többé nem ölelhetett engem soha.
Elment örökre, postás hozta a hírt:
havasok aljában, fenyőfák alatt
Páva község temetőjében nyugszik
őseikkel alussza örök álmát
s az égi mezőkről tekint le ránk.
5.
Az égi mezőkről tekint le ránk.
Októberben nektek nyílnak virágok,
sírokra borulnak krizantém-csokrok.
Temetőt járva gondolunk mi rátok,
szeretnék én is kimenni hozzátok.
Kimegyek hozzátok, azt megígérem,
bár nehezen bírom már a járkálást.
Mécses lángja mellett imádkozom,
sírotokra virágcsokrot teszek.
Gondolatban már a temetőt járom...
Édesanyám, ott leszek veletek.
Édesapám! Kedves Testvéreimhez
megyek, tudjátok, titeket sohasem
feledlek: Guszti, Pista és Bandi!
6.
Nem feledlek: Bandi, Pista és Guszti,
ahogyan gyermekkorunkban, együtt
leszünk most is gondolatban megint
mindnyájan, a nagy ebédlőasztalunk
köré ülünk majd. Kedves Édesanyánk
szeli a kenyeret, szerető szóval
meri sorban a finom levest, majd a
túrós-tésztát osztja, tetejére szór
ropogósra pirított szalonnából.
Ha finom süteményekre gondolok,
szememből a könnyek mindjárt hullanak.
Jó volt hallgatni halk szavát apánknak,
ha valami csínyen minket talált.
Szeretettel gondolok most is rátok.
7.
Szeretettel gondolok most is rátok,
jó volt veletek felnőni, emberré
érni, együtt élni kedves családban.
Már nem jutok el messzi temetőbe,
ahol nagyszüleimet temették el.
Őseim Erdélyben és Felvidéken,
fenyőfák alatt nyugszanak' régen.
Most a nagymamára emlékezem,
'kihez diákkoromban oly szívesen
jártam, a gyertyalángja mellett mondom
értetek imámat, rátok gondolva.
S most rád gondolok, egyetlen szerelmem
aki nehéz sorsomban vigasztaltál.
A sírod messze, oda nem jutok el.
8.
A sírod messze, oda nem jutok el,
de lélekben hozzád is megyek, erőm
összeszedem, melletted leszek, sírod
virággal borítom, s gyertya-lángjánál
köszönöm Neked a boldog napokat,
amit életünkben nekem nyújtottál.
Gondolunk most a hős halottakra,
kik háborúban és szabadságharcban
értünk s hazánkért áldozták életük;
temetőt járva gondolunk majd rátok.
Mindenszentekkor járjuk a temetőt
lábunk alatt színes falevél ropog
virágos sírokon lángok lobognak,
s a szívem szeretteimért dobog.
**