Te vagy az én lelkem, a mindenem:
ó, te színpompás, drága kikelet!
Hangod lágy, mint a szellő susogás,
mint feltörő forrásvíz bugyogás.

Ó, rólad hány éjjel álmodoztam!
Hozzád bársony csöndben kiosontam.
Karoltalak féltőn, ott a parkban,
fürödtem a hűvös gyöngy- patakban.

Milyen festői a bíbor alkony,
engem szólít a csend búgó hangon.
Felém száll a remény, a változás,
most ébred egy újabb találkozás.

Ó, és azok a varázsos hegyek: -
úgy vágyom rá, hogy köztetek legyek!
Üde zöld lankák, dús, arany mezők,
lepkék, zsongó méhek, szelíd szellők,

megcsillan, ragyog arany fényével,
kacagását repíti a szél el.
Ó, csipkés bércek, dombok és völgyek,
úgy tündököltök, mint az ékkövek!