Most fontos, a jeles ünnepen, valamit mondani. Szép köszöntések, lelkem legmélyebb zugaiba hatoló versek, és őszinte szavak egy anyához, aki örökké fiatal marad lánya szemében. Apám korán meghalt, nem tudta megszokni a rendszert, amelyben mások döntenek helyette. Elvett egy házmesterlányt, aki hét évvel idősebb volt nála. Őszinte, tiszta érzelmek, csodálatos szerelem. Ki is vívta családja megvetését. Pedig, a boldogság nem azon múlik, hogy ki, milyen társadalmi osztályba sorolható. Anyám kicsi volt, és szép. Amikor kamaszodtunk, öcsémmel meglestük őt a fürdőszoba résnyire nyitott ajtaján keresztül. Gyönyörű alakja ma is előttem van. Szégyenlősen húzódtunk vissza, de soha nem bántuk meg, amit tettünk. Azt mondják, a fiúk első szerelme az anyjuk. Színésznő lehetett volna, el is végezte a Rózsahegyi féle iskolát, de az apai szigor más pályára terelte.

Évtizedekkel később mi fürdettük őt, öcsémmel. Beteg volt, sokáig ágyba kényszerült. Egyedül élt egy sötét szoba-konyhában. Öcsém magához vette, amíg felépül. Eszembe jutott a kamaszos csíntevés, és meglepve láttam, hogy a közel nyolcvanéves asszony teste szinte semmit nem változott az évtizedek alatt. Egyetlen ránc nincs az arcán. Bőre sima volt, és mellei feszesek. Nem tudom, mi a nehezebb, úgy megöregedni, hogy a természet tréfát űz velünk, és kortalanná tesz, vagy lassan elsorvadni, ahogy ezt elvárják tőlünk.

Egy húsvét vasárnap éjjel halt meg. Egyedül, magára hagyva. Előtte vittünk ételt neki, sonkát, tojást, és kalácsot is sütöttem, ahogy ilyenkor szokás. Az orvossal abban állapodtunk meg, gyakran ránézünk, ügyelünk arra, hogy bevegye gyógyszereit. Leépülőben volt, de nem akart kórházba menni. Azt mondta, itthon akar meghalni. Nem így képzeltük. Mikor elmentem tőle, kiállt az ajtóba, és csak annyit mondott, szeretlek, Jánoskám. Visszafordultam, és megöleltük egymást. Csak másnap tudtam meg, hogy elbúcsúzott tőlem.