Mélyen aludt a napsugár,
míg szabadon szállt a szenvedély.
Nem volt korlát, sem akadály,
de ott leselkedett a veszély.

Szívekben zöldellt az élet,
és lelkükben sem volt félelem.
Oly felhőtlen volt az öröm,
ám ott fent szállt a köd vészesen!

Aztán hirtelen jött a baj,
ó, jaj! Kis lökés s dőlt a hajó.
Vad volt a sodrás, hűs a víz,
s már sehol a turistahajó.

Velőt tépő sikoltozás,
fuldoklók, rémült, riadt szemek,
a folyón, s fogolyként alatt
bús, kétségbeesett emberek.

Megtört, reményvesztett népek
meredten bámulták a vizet.
Miért, s ki itt a felelős?
Késő! Menthetne már életet?

Ott, valahol a közelben
hallgatag, csüggedt a csipkeszirt.
Hol vagy szabadság? Nézd a víz
már fájó könnyekkel teli sírt.

Győzött a nagy és az erős,
legyőzte a gyengét, védtelent.
Miért ilyen ez az élet?
Ébredjetek fel már emberek!