1.
Felébredtem. Pedig még hajnal
sincs talán, még álmodnak
a falak körülöttem halk zajokon,
még a csendek magánya, mint
valami lomha árnyék jár kel, vagy 
csak a szél fújdogál oda kint 
magam sem tudom. Igazából
nincs sok gondom, miközben
azon gondolkodom mit teszek
majd reggelig merengvén az éj
sötétjén, de majd valahogy 
eltellik az a néhány óra miután
virradóra kél a hajnal, s majd
oda kint kakas kukorékol. De
most még fülembe a csend
dalol susogva éji muzsikát,
miközben valahol ábrándjaim  
távolán elmerengek titkon, de
nem oly messze csak itt a 
fejemben ott bent, a remény 
sóhajait számolom bennem
neszeknek bársony sötétjén.

2.
Nézem az órát vaksin, alig 
látom még fél három sincs,
de soká lessz még reggel, óh
te éj rám tekints, nyugossz el
hagy aludjak még álmodó
meleggel. Hogy álmodjak még
csendet, s reményült jövendőt
itt a szótalan árnyak némasága
között. Hallom ahogy susog a
hallgatás bennem, s megszólal
az a nagy titok mit csendben
csitítok, hogy hallgasson ezen
éji sötéten, mikor ábrándok
gyúlnak neszeken ébren álmodni
merengve, sokszor az életnek
meglelt gondjain, amiből van
ma sok. Próbálok a sorok közt
választ találni mire az elme
gondol tudatán létnek gondnak
a nagy titoknak, hogy hogyan
is van ez az élet, hogy az éji
távolok miért oly sötétek, s
miért oly hallgatag a csend,
s a messzeségek öröksége miért
oly halovány. Próbálom érteni
az elme tudatát, hogy amire
gondol az agy, miért oly nehezen
érthető pedig benne a fejben
rejlik, az a titkon lelt értelem,
mire a vágy ösztönöz a szívnek
ösztönösen vágyott tudatán miben
felgyülemlenek érzéseink mikben
múltak, s jövendők rejlenek.

3.
Próbálom érteni, hogy mi is az
a múlt, mi csak úgy szótlanul
elvonult az éveken a zúgó
századokon, s amit most leírok
már az is múlt mi koldúlt jussa
volt  imént a jelennek, amiben
olykor megjelennek távolai
jövendő időknek. S mikor kelnek
azok, akkor énekelnek odafönt a
csillagok, mit rejtenek a végtelen
egek azok az örök távolok ahol
nem sok minden jár, csak az
emberi ábránd olykor. Mikor
megtellik a szív csordúltig, s
álmai között a valóságot keresi
titkon gyúlt remények nyomán.
Óh ti messzeségek, ti éji csendek
kik értitek talán múltnak, jelennek,
s jövendőnek mélységes titkait,
ennek az egész végtelennek, mik
üzennek, ezen tévelygő világnak,
hogy ítéljen a múltból, mit jövendő
hozott el a jelennek okulni a lét
biztos tudatán, mit múltak
ezredévei fogadtak magukba, 
amik történtek a voltakon valaha,
veszve el egy világ Noé napjaiban.

4.
Óh te világ, te szörnyű jelen! Ki
képtelen vagy megérteni roskatag
időd, mi lejár hamar, Istened már
végedet számolja neked, ki halni 
nem akarsz, de mégis fogsz!
Hiába tündökölsz, s ragyogsz
ma még, mert reád lefog csapni
az ég ezredévek felhörgő dühén!
S oda lesz múltad miatt minden
dicsőség, mit emelt valaha karod
akkor is ha nem akarod, akkor
is menned kell lejár napod,
s ezen a földön többé nem lesz
létezni jogod! Ahol a nyomor vert
tanyát miattad te meggyűlölt
Sátán, ki élsz és létezel itt a
földön birodalmad láthatalan
bolygó birtokán. Ki tönkre tettél
démon hordáiddal mindent mi
élhető volt e földi világon, hol
ma már szellemed gyűlölete
trónol úrként ember milliárdok
szívében! Kik oktalanul élnek
nem találva e létben, se célt, se
reményt, csak élnek bele a nagy
semmibe! Mint kik voltak voltakon
valaha testvérek, s mára mégis
mind lettek idegenek egy
elidegenült világban, hol céltalan
sorsok vegyülnek, a nem létnek
megismert ingatag tudatán.

5.
Óh te világ! Hiába minden 
dicsőséged mit népeknek nagy
döjffel hirdetett szavad! Hiába
minden oktalan reményed,
hisz látod te magad, hogy mi 
lenne jó s igaz, azt eltagad
az ki élni csupán a mának akar,
ki jogot, s jólétet benned remél,
ki kifosztottad az ember értelmét
és sokaknak szívét, hogy vétsen
az ember Jehova Isten ellen!
Hogy gyúljon benne minden
értelem haragra, ki törvényt
és jogot önmagának alkot,
s látod sok ember mégsem 
boldog! Ki a nincsből is jussot 
akar, mert ez a világ nem valami
még a nincsnél is kevesebb,
ki koldusok jussáért, mint
rémséges rém, ragadozva eped!

6.
Mi is ez a világ miben nem
ragyog remény, miben már
nem hír, mi fájdalom, mi gyász!?
S mint oktalan korcs utód lépést
lépésre hibáz, már semmi az ott
bár még vergődik léptén, járván
a semminek leplén ez ingatag időn.
Vérét vergődi valódi voltján, s vermek
vérmes mélyéből mogorván mordul 
mámorán, s konokon kiált kietlen 
kába kínokon! Fetrengve fülel fakó
füstök szintelen szagán, szitkokat
szórva szűkölve mindenre, és 
mindenkire ki ellen áll neki, mert 
azt ez ördögi világ el nem tűrheti, 
ki emberi rabok milliárdjait tartja 
fogva s azok ragyogva hódolnak 
neki. Sokszor fogukat csikorgatván 
de mégis hódolnak. Gondolván 
nincs remény, se kiút szabadulni 
vas marka közül, s e világ eszközül
felhasznál politikát, vallást, 
kereskedelmet, hogy rabbá tegyen
népeket, nem adva engedelmet
senkinek. Mert ma még mindenki
karmainak foglya, hiába szipogja
el kínját az ember ha meri, mégis
azt hiszi konokul az lsten őt veri,
sorsának eme áldatlan jussaként.

7.
De nézd! Oda kint már a reggelnek
fénye tárul mi rálel merengő
tudatomra, ébredvén ábrándjaim
messze távolából, ahol jártam ez
éjen s a hajnal árnyain. Át ezredévek
múltján, mik ábrándul jelennek meg
bennem míly sokszor, merengéseim
mélységén annak a tudatnak mire
az ösztön vágyik, mit bízva lel
meg a szív azon lsteni ígéretben, 
mi reményül adatott ezen a földi
világon minden ember elé. Át
minden századnak viharos évein,
mire vágyik is a jóságon teremtett
értelem, lelni örök létet honán e
világnak, " mint az égben úgy a 
földön is."