Elhagyott helyek rémálmaimból


I.

Egy hatalmas medve járkált
a bélmegyeri házam,
az Alkotmány 9 szám körül.
Éppen a kisfiamat bújtattam bele
lefekvéshez a kezeslábas pizsamájába.
Elrejtettem volna, de tudtam,
a ház út felőli frontján a medve
az ablakokat még nem fedezte fel,
úgyhogy nem fogja megtalálni.

II.

Álmomban ugyanott, a kisszobában
voltam. Különválogattam a kétféle
ING-is leveleket.

A szortírozás végén, elkérte őket
az igazgató, és elkezdte tőlem
kikérdezni a szabályzat egyes pontjait.

Én meg, egyre se tudtam a választ,
de szemtelenül felháborodtam azon,
hogy miért kell nekem tudnom, hogy
hol vannak a börtönbe zárt bűnözők
nyilvántartott tőkéi, vagyonai, amik
a biztosító portfoliói.

Szájalásomnak
nem lett semmi következménye. Pedig
be voltam indulva. Nem féltem,
gondoltam, legfeljebb elbocsájtanak.


III.

A föld alól, gyerekek kerültek elő,
élve, de kitört köztük valami
nyavalya, fertőzés, mert a széklet
higiénia nem volt ott megoldott.


IV.

Idősek otthonában dolgoztam,
majdnem egy évig.
A lakók, egy-két kivétellel, mind,
be voltak pelenkázva,
s még így is "szörnyű balesetek" történtek.

Etettük, itattuk a testeket.
A nővérek tisztába tették és fürdették
a hajdan volt elvtársakat,
elvtársnőket, kartársakat és kartársnőket,
majd ismét, hölgyeket és urakat,
néniket és bácsikat.

Nem tudtam eldönteni, az öregség,
a gyógyszerek, vagy a tisztelet
és csodálat hiánya tette-e őket inkább
ilyenné, amilyenek lettek.

Értelmük kihunyt, vagy kihunyófélben,
emlékezetük átradírozott,
összemaszatolt üres lap,
ülnek csak a megváltás kapuja előtti kispadon,
szunyókálva, ételre, italra,
de leginkább a semmire várnak.

Évente - néhányszor -, ha eljön
egyik-másikért az a titokzatos valami,
az éppen sorosért,
olyankor, anélkül hogy felállna,
mindenki előre lép egyet.