Olyan világban élünk, ahol zajvédő fal mögött,
puha síneken futnak, s nem zakatolnak
a messzeségből érkező vonatok,
s a távolságokban megbújt holnemvolt mesék elringató ritmusa
már csak kevesek számára érzékelhető kiváltság.

Túl steril és túl csöndes lett nekem ez a világ,
hol már a villamosok se csikorognak,
hol a könyöklős, ráérős gangfecsegés helyett
csak néma cset köti össze a falszomszédokat,
s ha valahol egy bátor kutya felugat a Holdra,
csendháborításért rögtön feljelentetik.

Pedig olykor ordítani lenne jó reggeltől estig,
vagy énekelni, ahogy a torkunkon kifér,
és mezőn hemperegve hallgatni,
hogy sikong alattunk százezer pipitér,
s farzsebünkbe rejtve haza vinni egy rockkoncert
száztíz decibellel zúgó eksztázisát,
vagy kiállni a legnagyobb viharba, s engedni,
hogy a természet éppen mirajtunk üvöltsön át.

De eltűntek a mindig friss, szószátyár rigók,
a Nap is lábujjegyen jár a nyári pirkadatban,
s csak képernyőre komponált, hallgatag dallam
klaviatúrám szolid, alig hallható kopogása is.

Feltűnik, milyen hangosan tolja maga előtt a levegőt
a töltésen suhanó, láthatatlan gyorsvonat.