Csillogó gyöngyök felhő ráncain
hullani vágytak a tinta-kékbe.
Én szomorú némaságban égtem,
akár a május sejtelmes árnyai.

Hidegtől fénylő hajnal felettem,
árnyékomban elmerül a reggel.
Elég, ha látom a Nap fenn az égen,
állandó a hit az én szememben.

Mert felemelkedett romjain a lélek,
hallgatok, most nem vagyok beszédes,
a magány összeroppant és a félelem.
Isten műve nem lehet ily törékeny.

Az útvesztő egyszer majd véget ér.
Tiszteld, mit a természet adhat még.
Tiszteld most a csendet, az isteni igét,
szépsége minden műnek példakép.