Másnap együtt ébredtek, majd együtt reggeliztek, azután Iván dolgozni ment. Regina egyedül maradt. Tele volt a lelke még mindig az előző napi mámorral. Ült a konyhaasztalnál, forgatta ujján a gyűrűt. Iván megkérte a kezét, és ő igent mondott. Maga is alig hitte, de ott volt az ujján a gyűrű, a piros-köves gyűrű...
Talán ezért ragaszkodott Iván a piros ruhához, mert a gyűrű már megvolt, készült rá. Reginának fogalma sem volt arról, hogy milyen értékes gyűrű van az ujján. Neki nem voltak soha ékszerei, nem is tudta értékelni. Csak forgatta, forgatta... neki az értéket az jelentette, hogy Iván adta, eljegyezte őt... Felőle lehetett akár rubin, vagy zafír, semmit sem jelentett számára, csak az, hogy Iván eljegyezte őt, feleségül veszi... határtalanul boldog volt. Össze fognak házasodni, össze fognak házasodni... szerette volna világgá kürtölni, Iván igenis feleségül veszi őt, a szegény, falusi tanítónőt... és itt fognak lakni, ebben a gyönyörű lakásban...
Felugrott a helyéről, körbefutott a lakáson. Álmodni sem mert ilyenről, amikor még a kamra-szobában lakott, odahaza. Pedig nem is volt olyan régen... Hihetetlen... Ha majd lesznek gyerekeik, ez lesz itt a gyerekszoba, ahol most lakik. Iván úgyis azt suttogta az éjjel, mámorosan: gyere, költözz át hozzám, aludjunk együtt, ezután mindig, drága, drága kicsi kincsem...

Néhány figyelmet elterelő vargabetű után, megnyitotta a laptopját. Nem álmodozhat itt naphosszat, ideje munkát keresnie. Böngészett a neten, milyen megüresedett állások vannak. Legnagyobb örömére, több helyen kerestek tanítónőt.
Írt hamarjában egy szakmai önéletrajzot, meg táskába csúsztatta a diplomáját is, és elindult, hogy felkeressen néhány iskolát. Jó lenne, ha tudna beszélni valakivel, hogy lássa milyen esélyei vannak, vannak-e egyáltalán esélyei.

Regina napokig járta a várost, sikertelenül. Hiába kereste fel az iskolákat, nem volt senki, aki szóba állt volna vele. Azzal rázták le mindenütt, hogy e-mailen küldje be a jelentkezését és a dokumentumait, azután majd értesítik.
A modern kor, ahol csak a papír számít, az emberre már senki sem kíváncsi. Nem adta fel, még nem. Az mellett, hogy e-mailen küldözte a jelentkezését, még reménykedett, hogy talán valahol szóba is állnak vele. Aztán egyszer sikerült.
Bekopogott egy ajtón. Az igazgató-helyettes volt ott egyedül. Kedvesen leültette, beszélgettek, majd a papírjait is megnézte.
- Ön erdélyi? Látom Kolozsváron végezte a tanulmányait.
- Igen. Baj?
- Nem, nem baj, csak az a baj, hogy nem vehetjük fel, pedig, de szívesen tenném...
- Hogy érti, hogy nem vehetnek fel? Miért?
- Mert a külföldön szerzett okleveleket honosítani kell, amennyiben Magyarországon szeretne dolgozni. Ez a szabály.
- Az mit jelent? - kérdezte már-már riadtan Regina.
- Azt nem tudnám pontosan megmondani. Ezt a kérdést kérem, tegye fel az Oktatási Hivatal Magyar Ekvivalencia és Információs Központban, ők jogosultak erre megadni a választ.

Regina úgy érezte, hogy nem sok reménye maradt. Szomorúan ballagott hazafelé, közben arra gondolt, hogy milyen jól elbeszélgettek azzal az iskolaigazgatóval, a végén ő fejezte ki sajnálatát, hogy nem vehetik fel Reginát. Azt mondta: "... pedig nagyon ráférne a pesti gyerekekre, hogy ilyen tanítónőt kapjanak, aki más országból jön, más értékrendet képvisel... nagyon sajnálom, ha mégis sikerülne elintéznie, jelentkezzen nálunk újra, kérem."
Otthon azután megkereste az interneten azt az Oktatási Hivatalt, hogy hátha megtudhat többet a honosításról... Megtudott, talán túl sokat is... nagy vonalakban annyit jelentett, hogy kérhetnek bármit, mert minden szabályozva van, a lényeg az, hogy mindenért fizetnie kell, nem keveset, sokat! Akár azt is kérhetik, hogy vizsgázzon le minden tárgyból újra, persze pénzért, amiből neki nem sok van. Hiába van magyar nyelvű diplomája, Magyarországon nem érvényes... Egészen elkeseredett... nem, nem lehet tanítónő, más munkát kell keresnie.

Ivánnak nem szólt semmiről, gondolta szétnéz, hogy milyen területen kaphatna állást a végzettségével. Böngészte az álláshirdetéseket, telefonálgatott, de mindenhonnan elutasító választ kapott, vagy be van már töltve, vagy nem felel meg a feltételeknek.
Elkeseredésében úgy döntött, hogy elmegy a legközelebbi hipermarketbe bevásárolni, és főz valami finomat vacsorára, meglepi Ivánt. Aztán amikor odaért a bevásárlóközponthoz, az ajtóra tapadt a tekintete: ÁLLÁST KERESEL? JELENTKEZZ: pénztárosnak, árufeltöltőnek, raktárosnak!
Regina papírt ceruzát kotort elő és feljegyezte a telefonszámot, e-mail címet. Látta, éppen az utolsó jelentkezési nap van, gondolta, amint hazaér felhívja őket.

Iván aznap későn ment haza, délután jelezte Reginának, hogy annyi munkát zúdítottak a nyakába, hogy este hétnél korábban nem fog végezni. Így volt ideje munka ügyben is eljárni, és a vacsorával is elkészülni. Szépen megterített és hangulatos gyertyafényes vacsorával várta haza kedvesét.
Iván fáradtan huppant le az ebédlőasztalhoz, ámult-bámult és azt firtatta, minek a tiszteletére van ez a gyertyafényes vacsora.
- Csak úgy, meglepetésnek szántam. Magam készítettem a vacsorát, jó étvágyat drágám.
Ivánnak jólesett ez a kedveskedés, és nem győzte dicsérni Regina főztjét.
- Hidd el, még ebédelni sem volt időm, csak a büfében vettem valami száraz szendvicset... Ez most nagyon jólesik, éhes is vagyok, meg finom a főztöd édesem, hááát, hozzá tudnék szokni.
- Még mielőtt hozzászoknál elmondom, hogy talán már a jövő héten munkába állok.
- Ezt, hogy sikerült összehoznod ilyen rövid idő alatt? És hol fogsz dolgozni, melyik iskolában?
- Nem iskolában... itt a sarki önkiszolgálóban leszek árufeltöltő-pénztáros... Még nem biztos, előbb részt kell vennem egy kétnapos gyorstalpalón, azután még két napot kapok felkészülni a vizsgára, s ha átmegyek, akkor azonnal munkába állhatok.
- Vá...vááárj... pénztáros? Hát nem iskoláról beszélsz?
- Nem, az egyelőre tárgytalan. Nem akartam ezzel elrontani az esténket, honosítani kell a diplomámat, de az hosszadalmas procedúra, egyelőre reménytelen. Majd talán egyszer arra is sor kerül... most ez van, de én ennek is örülök.
- Mi lesz az álmaiddal? Mondtam már, hogy a pénz nem probléma, csináld meg a honosítást, hogy taníthass, ne vesztegesd az idődet egy gyorstalpalóra.
- Iván, én most is szeretnék dolgozni, nem itthon ülni és várni a szerencsét. Majd menet közben azt is intézhetem, de most dolgoznom kell, minél előbb... Ne beszéljünk most erről, amúgy is fáradt vagy, lazíts!...
- Igazad van, sokszor minden reménytelennek látszik, de mi a reménység rabszolgái vagyunk, ugye drágám?
Táncoltak a gyertyafények mellett a Gyertyafény-keringőre. Azután összebújtak, és édes volt az álmuk is egymás karjaiban.