HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 5

Online vendég: 20

Tagok összesen: 1887

Írás összesen: 49220

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2019-12-11 14:20:44

Reklám

Prózai művek / novella
Szerző: zsarátnokFeltöltés dátuma: 2019-07-31

Az órásmester

Apám nem volt égbe törekvő, csak tisztességgel boldogulni vágyó, és már húsz éve, hogy meghalt. Elment, s letűnt a kor, miben élt, más idők járnak, és másmilyen emberek jönnek szembe azóta az utcán. A személyiség megfellebbezhetetlen szabadsága, melyet apám lényében hordozott, családunkból - úgy hiszem - vele múlt el, de méltóságának kikezdhetetlensége az övé maradt mindörökké.

Ez volt lényege, a méltóság, s annak megőrzése, mely könnyed természetességgel következett jelleméből, létezésének minden pillanatában. Apám észrevétlen, de kérlelhetetlen határozottsággal védte határait. Semmilyen értelemben sem volt támadható. Nem tett olyat, hogy fogható legyen, s ha valaki mégis próbálkozott, falakba ütközött és visszapattant. A kispolgári rosszindulatot apró, elegáns, de elevent sebző módon torolta meg. Vallotta, nem maradhat adós, s több-kevesebb sikerrel ezt tanította nekem is. Hajlamos volt rá, hogy végletekben gondolkodjon, de döntései, lépései mégis mindig finomak, már-már arisztokratikusak voltak. Néha túlzó lelkesültség, máskor szűnni nem akaró, félhomályos mélabú jellemezte. Hitt fontosnak tűnő elvekben, eszményekben, melyekről ma már sejteni vélem: nagyrészt illuzórikusak. Belső küzdelmeit örököltem, magam is megharcoltam, hitét átvállaltam, értük a nyilvánosság előtt viaskodtam, s most úgy tűnik, e küzdelemben alulmaradok végül.

Ő okosabb volt nálam. Meddő csatákat, eleve bukni látszó dacos háborút nyílt színen sohasem vállalt.

Százszor, ezerszer kérdezném tanácstalanságomban. Nyomasztó, hogy nemcsak ő, de világa sem felel már. Egy polgáribb kornak nincsenek reflexiói a mára. A moralitást lefegyverezték, a fényképek emberei némák, emlékeink pedig túl hiányosak és erőtlenek, mi magunk meg végzetesen gyengék, s talán gyávák is vagyunk, ahhoz, hogy a fontos kérdéseket feltegyük.

Egyszer régen, gyerekkoromban, valamelyik szomorú délutánon, mikor szüleim majdani halálának kényszerű gondolata kivédhetetlenül maga alá vont, azon kezdtem elmélkedni egyszerű, tiszta naivitással, mely emlékkép, kimerevíthető mozzanat marad meg róluk bennem leginkább, ha már nem lesznek. Igyekeztem időben, térben valóban megtörtént, konkrét pillanatot találni, melybe majd a mázsás gyász idején is kapaszkodni tudok, s mely talán segít felfogni akkor a feldolgozhatatlant.

Apám alakja közös horgászatunk közben rögzült így gyermeki lelkemben. Tízéves lehettem, mikor beégett a kép, s egy életutat végigkísérő emléklenyomattá alakult később.

Kopott farmernadrágban, norvégmintás pulóverben, tehát a kor "elvárásainak" megfelelő szabadidős öltözékben horgászott fiatalon, derűsen, gondosan ügyelve arra, hogy én, iskola után, a nap végén jól érezhessem magam. Hogy miért épp ez volt az a pillanat belőle, melyet magamban szándékosan raktároztam el, s mélyhűtöttem a tragédia óráira, nem tudom. Talán a derű, az életkedv, a tetterő, amely akkor még feltétlenül jellemezte indokolta ezt, vagy talán a kora gyermekkor erős, ösztönszerű ragaszkodása? Lényegtelen ma már. A pillanat rögzült, beégett, majd elmélyült kéretlenül, minden tudatosságot nélkülözve.

Mikor a németek bevonultak, aznap született. Sokszor beszélt erről, bár különösebb hangsúlyt nem adott ezeknek a szavaknak. Csak mesélt ilyenkor, általában jókedvében, maga elé nézve, két kezét az asztalra támasztva úgy, hogy hosszú, finom műszerekhez szokott ujjai egymást babrálták közben. Nagyon hideg volt akkor, emlékezett a szüleitől hallottakra, pustolt, hordta-vitte, mondta, s mosolygott. Egyébként is szeretett a gyerekkoráról beszélni, mikor megnyugodni próbált. Ilyenkor messze tolta a keserűséget, csalódásait, lobbanékony indulatát, s adni akart valamit abból, amit igazinak élt meg egykor, s amiből ő maga is merített egész életében. A kies tanya, dédiék, az állatok, s az illatos, kutyaugatástól hangos éjszakák úgy élnek emlékezetemben, mintha magam is átéltem volna mindezeket. Az ötvenes évek alföldi idillje, tanyasi romantikája volt apám számára a forrás, melyből jó nagyokat kortyolt olykor-olykor, egészen élete végéig.

Órásmester volt. Kis üzletében dolgozott, rengeteget. Emberek, a legkülönfélébbek jártak hozzá javítanivalóval, s beszélgetni sportról, politikáról, betegségről, az élet mindenféle apró dolgairól. A homályos helyiségben szakmája illata terjengett. Denaturált szesz, szalmiák, a főzött mosószappanos lé párája gőzölgött, s vegyült az olajkályha meghitten pislákoló duruzsolásával, a rádió hangjának halk, teret és időt belengő hullámzásával. Dolgozott és hitt abban, amit csinált. Mélységesen, s alázattal. Ahogyan ma csak kevesen. Építkezett belül, spirituális értelemben, s kívül, a realitásban, a fizikai térben is. Házat emelt értünk, a családért, jövőbe révedő, lelkes ábrándozással, generációkra tervezetten.

És olvasott mindenfélét: Vernét, Jókait, Rejtőt, szépirodalmat, ponyvát, s politikát, minden idők klasszikusait, korának felkapottjait. Hatalmas doboz telt meg könyveivel. Ódon, rejtelmes illatokkal telítődött a tér, mikor a keményfedeles kötetek között kutattam. Filléres könyvei idézik vissza őt, kit álmai tettek milliomossá.

Mozdulatlan volt körülötte az idő. Szigorú rendben teltek a napok. Kelt, bement, dolgozott és hazajött. És újra kelt, és újra bement, elviselt mindent, harcolt és hazajött. Majd megint kelt és viaskodott, visszaütött és vívódott, hitt, s kételkedett, lefeküdt és felébredt ismét. Szőlőt nevelt és rózsát. Metszett, permetezett, kötözött, szakirodalmat olvasott lefekvés előtt, s az állólámpa bágyadt fényénél, álomtól ernyedt kezéből olykor félrecsúszott a könyv.

Büszke volt, eltökélt, majd rezignált és bús. Mit néhány év alatt kívül felépített, évtizedek múltával belül lebontott. Magába roskadtan ült a fotelágyban hétről-hétre. Ilyenkor szólni sem volt érdemes hozzá. A múlt és a jövő is foglalkoztatta egyszerre. Fiatalon lelkesedett, hevesen vitázott, ha kellett, később kedvetlenebb lett és egyre hitehagyottabb. Minden érdekelte, inspirálta és gátolta is egyben. Bátran viselte, mit az élet elébe vetett, de túlságosan óvatos volt, mikor kétesélyes helyzetek elé került. Polgár volt, mikor egzisztenciát alapozott, de kispolgár, mikor egyszerre kettőt lehetett volna lépni. Az útelágazásoktól néha megrettent, de emberektől sohasem.

Különc volt, s mégis igyekezett megfelelni mindenféle társadalmi konvenciónak. A sok évszázados terhet, melyet a családfenntartás kényszere az apák vállára rótt, tartással viselte. Saját személyét sokszor háttérbe, az élettől elvárható igényeit pedig a minimálisra szorította. Keveset remélt, és ahogyan évei teltek, még kevesebbet.

Nagyanyámtól örökölte legyőzhetetlenségét. Kettejüket semmilyen megalázó, alárendelő helyzetben nem láttam, s nem is tudnám elképzelni mind a mai napig. Adottság ez, azt hiszem. Nem tanulható. Ő birtokában volt ennek. Én nem tudom, hogyan kell legyőzhetetlenné válni. Ezt a képességet nem örököltem tőle. A legyőzhetetlen ember arról ismerszik meg, hogy soha nem tolható megalázó körülmények közé, s mikor ilyen szándékot érez, ügyesen hárít. Neki erre sem volt szüksége. Messze elkerülte mindenféle alárendelődés.

A lét fundamentuma, az eredők, a kezdet nem foglalkoztatta, viszont tisztában volt a véggel, s még inkább önnön végességével. Beszélt erről sokszor, bár mi nem akartuk hallani. Egyszerűen nem vettünk tudomást annak idején a majdani búcsú kényszeréről, s mégis - te szent ég, már húsz éve, hogy elment.

Halála előtt jóval, kikötötte: se gyászjelentés, se temetés. Hamvait urnába kérte, annak sorsát pedig ránk bízta.

Sokáig, mindezt dacnak éreztem, a mindenkori kívülállás utolsó, s legméltóbb megnyilvánulásának. A vég bekövetkeztekor döbbentem rá kívánságának valódi okára, mely nem más volt, mint a kímélet. Így is, ezzel is bennünket próbált óvni annak az élménynek a túlzott, sok esetben szükségtelenül szirupos intenzitásától, melyet az emberi élet végén mások hivatalból, a kéretlen-kíváncsi részvét sorfalát állva, a megrogyott hozzátartozók felé gerjesztenek. Vitatta, hogy a nyilvános temetés, mint társadalmi gesztus az őszinte végtisztességet szolgálja. Számára, kizárólag a szűk család búcsúja volt hiteles, emberi rosszindulattól mentes. Hajlandó vagyok ma már mindezt elfogadni.

Urnában őrizzük, abban az emeletes házban, mely az életműve. Könyvei között nyugszik, csipketerítős örök csöndben. Ugyanaz a környezet, ugyanazok a hangok, neszek, léptek, mint életében, csak az ólmos idő csúszott előre némiképp azóta.

Amikor meghal valaki, eltűnik az, mit ő hozott erre a világra. Viszonyulások és megközelítések, jellemző hangok, s illatok, mozdulatok, gesztus és artikuláció. Az egyénre szabott tartalommal telítődött szavak, félmondatok, melyek életében a dolgokkal kapcsolatos sajátos szempontjait hordozták, melyekkel véleményt formált, érvelt, s a világra rátekintett, megsemmisülnek. A lényéből áradó nyugalom, vagy épp nyugtalanság, okával, s eredőjével együtt semmibe vész. Nem gondolunk erre, míg él.

És már későre jár. Életem múlik, egykor volt világaim között szakadékok tátonganak. Emlékeimet lassan bevonja a köd, de alakját tisztán látom ma is. Napfelkelték, s napnyugták, a Körös árterének jellegzetes, harmatos szaga, az ablak alá ültetett estikesor édesen langyos illata mind eszembe jut, mikor apámra emlékezem. Hajdan volt nyarak, rózsái az udvaron, ahogyan a reggeli, friss napsugár fehér, fényképszerű csillogással öntözte, álomba forduló, halk beszélgetések elalvás előtt, mind mélyen bennem vannak. Ezekből épültem én, s ma, konok-kérdő elszántsággal, hosszú évtizedek távolából kutatom azt, ami vele együtt tűnt el, s amelyre, úgy látom, nincs megfelelő szó.

Halálával megszűnt létezni valami addig meghatározó, melytől világom élhetőbbnek tetszett, mely által a távol boldog izgalom, a közel biztonság, az otthon pedig bölcső maradt. Levegőtlenség, komor tartalomnélküliség, felesleges célok megjelölésével palástolt céltalanság emészt, mert a csatorna, mely a múltat a jelennel kötötte össze egy ponton elzárult és átjárhatatlanná vált. Semmi nem érkezik arról, és semmi nem indul abba az irányba többé. Kijózanító ez az űr. A lélek kozmoszának üzenetnélküli háttérsugárzása. Csak monoton sercegés, tompa, üres morajlás, ahol nincsenek dimenziókon átvezető féreglyukak.

Dúlt álmaimban úgy keresem őt, mint ébren saját magam, s nem találok létezésem miértjeire kielégítő válaszokat. Lehetőségeim egyre apadófélben, korlátaim kiterjedőben. Alig látom már az utam. Mikor rá gondolok tudom, ő is hasonlóképpen volt egykor ezzel. Hiába az életmű, a precízen végigvitt pálya, melyet saját erejével teremtett, hiába a család, a gyerekei, ugyanezt érezte. Valami elmondhatatlan csömör és csalódás vetett rá állandó árnyékot, mely kikezdte végül az élni akarás kozmikus ösztönét.

Sajátos, belső magányba húzódott létezése utolsó éveiben. Nem remélt és aligha hitt már bármiben. Rezignáltan, tépelődve szemlélődött csupán. Világát, eszményeit látta elmúlni, és e lassú folyamat, mint sok mindenki mást, maga alá temette. Nem tudott kapaszkodni, és többé nem is akart.

A szívbaj, mit gyerekkorban szerzett, végül fiatalon vitte el. Egy este rosszul lett, és a gyorsan kiszáguldó mentő már csak halálának irányába indulhatott tovább. Öcsémmel sietve léptünk át a kórház bejáratán, s a portásfülke félhomályában kezembe nyomott telefonkagyló halálhír-recsegése közben egy bagolyfigurát láttam, mely az asztalra tett újságpapírról fürkészte elnehezült tekintetem.


Bérelt lakásomban, kerek asztalom magányánál, estéim mélyén ott érzem őt. Szavait hallom, s néha korrigálom. Kizárólagos reguláit helyzetem determináltságához szelídítem. Indulatait magamban csitítom, miközben emlékét ölelem. Szívének örök nyugtalanságát csendesedő lelkem egykori lázadásával vígasztalom, mert már tudom: mit érzett, törvény volt bár, de törvény a csönd is, a megbocsátás, és a bőkezű mosoly, mit úgy tudunk adni halk megértéssel, hogy viszonzásul akár a semmit is elfogadjuk.

2019.07.31.

Ennek az alkotásnak a tetszésátlaga: 5

Alkotó
Regisztrált:
2014-07-12
Összes értékelés:
164
Időpont: 2019-09-30 22:18:09

Hálásan köszönöm mindenkinek. Jó, hogy itt vagytok.

Üdv: István
Alkotó
Regisztrált:
2013-06-11
Összes értékelés:
1227
Időpont: 2019-08-12 23:24:52

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Ez valami különleges!
Különlegesen szép, tanítod az olvasót a semmit is elfogadni!
tisztelettel: túlparti
Alkotó
Horvaja
Regisztrált:
2019-02-17
Összes értékelés:
311
Időpont: 2019-08-02 13:19:11

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Nagyon tetszik az írásod. Hangulatában, stílusában van valami megkapó, mintha mesét hallgatnék, de mégis szembesít a történelmi valósággal. Nagyapám tudott így mesélni.

Ritkán írsz, de jókat. Próbálj több időt szakítani az írásra, mert örömet szerzel vele az olvasónak.

Tisztelettel,
Janó
Szenior tag
Klára
Regisztrált:
2012-08-19
Összes értékelés:
2515
Időpont: 2019-08-02 13:07:34

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Kedves zsarátnok!

Megható, szép emlékezés ez édesapádra. Ugyanakkor nagyon rezignáltnak érzem mind az ő, mind a te gondolkodását a világról, a körülményekről.

Hiszem, hogy nem a világ és nem a körülmények szabnak nekünk utat, mert az zsákutcába visz. Van sokkal több a láthatónál, és az sokkal valóságosabb is.

Mindazonáltal élmény volt olvasni a novelládat.

Üdv: Klári
Alkotó
black eagle
Regisztrált:
2016-11-18
Összes értékelés:
1882
Időpont: 2019-08-02 08:21:35

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Kedves Zsarátnok!

Amikor olvaslak, mindig erős késztetéssel küzdök, hogy idézzek a frissen olvasottakból. De írásaid olyan dús tartalommal bírnak, annyi megkapó gondolattal, oly sok figyelemre méltó, kiválóan megfogalmazott mondattal találkozom bekezdésről bekezdésre, hogy ez az indulat hamar meg kell, torpanjon. Nagyszerű ez az írásod is, és hozza a tőled megszokott nagyon magas színvonalat és nagyon mély gondolatiságot.

Egyik helyen azt mondod, a fényképek emberei némák. Azonban írásod ennek némileg ellentmond. A portré, amelyet itt bemutattál nagyon is beszédes. Persze közben érteni vélem azt is, mire gondolsz.

Minden tekintetben megrázó írás. Messze túlmutat egy portérén. Társadalmi korrajzon túl egészen az emberi lét legelemibb mélységeibe és legelvontabb magasságaiba visz. Szép.

Laca
Szenior tag
Regisztrált:
2012-03-29
Összes értékelés:
6109
Időpont: 2019-07-31 20:28:49

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Szia István!

Mesterien tudod előcsalogatni a gyanútlan ember könnyeit. Ez az írásod egy szívmelengető visszapillantó, egy megható megemlékezés az édesapára, aki nyilvánvalóan példakép volt.
Nagyon-nagyon tetszett!

Szeretettel,
Ida

Legutóbb történt

sailor bejegyzést írt a(z) "Az utasok leestek" - mélylélektani elemzés című alkotá

Szalki Bernáth Attila bejegyzést írt a(z) J. W. Goethe:Weihnachten című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Akarom (5/5) című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) A hóember álma című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Profil-OM című alkotáshoz

Árvai Emil bejegyzést írt a(z) Emlékszel? című alkotáshoz

Árvai Emil bejegyzést írt a(z) A szívről című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Igazán - részlet (4.) című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Téli világ című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Igazán - részlet (4.) című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) "Az utasok leestek" - mélylélektani elemzés című alkotásh

Bödön bejegyzést írt a(z) "Az utasok leestek" - mélylélektani elemzés című alkotásh

történetmesélő alkotást töltött fel A hóember álma címmel a várólistára

mandolinos bejegyzést írt a(z) J. W. von Goethe: Karácsony című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)