A gyorstalpalón már túl volt Regina. A leglényegesebb volt az ismerkedés a pénztárgéppel. Ő még szívesen gyakorolt volna, de nem volt rá idő, azt mondták, gyakorolhatnak élesben eleget. Azután megkapták a szabályzatot, hogy tanulmányozzák és legalább száz kódot kellett bemagolniuk a vizsgára. Ezek a péksütemények és a zöldségek, gyümölcsök kódjai voltak, amit fejből kellett beütniük a pénztárgépbe.
Azután két napon át biflázta a kódokat, ami annyira nem is egyszerű, mert csak úgy zsongnak az ember fejében a számok, s a végén már fogalma sincs, hogy mi hová tartozik. Regina készített egy kis puskát is. No nem a vizsgára, hanem ha már dolgozik, odaragasztja valahová a pénztárgépre, hogy el ne hibázza, mert azt senki sem díjazza.
Közben vacsorát készített a konyhában. Iván nagyon örült mindig a gőzölgő vacsorának, jóízűt falatoztak együtt esténként, és a hangulat is meghitté, otthonossá vált.

Regina felszabadultan sóhajtott fel, amikor kijött a vizsgateremből. Még vártak kicsit az eredményhirdetésre. Huszonhatan indultak el, néhányan már időközben elmaradtak, nem jöttek vizsgázni sem, tizenhárom embert vettek fel, ennyien mentek át a vizsgán, közöttük volt Regina is.
Azután öt nevet soroltak fel, akiknek a Hajnal utcai áruházban kell másnap reggel munkára jelentkezniük. Regina is köztük volt. Örült nagyon, hiszen ott fog dolgozni az utcasarkon, ahol lakik, ennél jobban nem is sikerülhetett volna.
Az órára nézett, három óra múlt. Iván négykor szokott végezni, úgy döntött, hogy odamegy a minisztérium elé és megvárja Ivánt. Elmehetnek ebédelni valahová, és elújságolhatja, hogy holnaptól ő is dolgozó ember lesz.

Egy hirdetőoszlop mellé állt, ahonnan éppen a kapura látott, ahol majd Iván kilép. Az árnyékba bújt, mert igen meleg volt a tűző napon. Közben eszébe jutott, hogy elnémította a telefonját, amikor a vizsgán volt. Ha később érkezik, Iván mindig jelzi előzetesen, előkotorta a telefont, de nem érkezett esemes, és hívása sem volt. Tehát várt.
Észrevett szemben egy csinos, fiatal hölgyet, aki szintén szemmel tartotta a kaput, amit Regina is. Hosszú fekete haja volt, tűsarkú szandál, csinos fehér szoknya, valami virágmintás blúz. Igen előkelő hölgy, Regina éppen arra gondolt, hogy olyan lenne Ivánhoz való, nem ilyen szolid mint ő. Kitartóan figyelt a kapura, de időnként oda-odapislantott a fekete hajú hölgyre is.
Kezdtek szállingózni kifelé az emberek a kapun. Regina erősen koncentrált, nehogy elszalassza Ivánt. Tűzött a júliusi nap, már elérte Reginát is, kénytelen volt kissé hátrább húzódni az oszlop takarásába. Ez volt eddig a legmelegebb nyári nap, szívesen elnyalogatott volna egy fagyit... de majd később, együtt Ivánnal.

Na végre, feltűnt Iván is. Már lódult volna, hogy fut feléje, de hirtelen lecövekelt, mert Iván nem volt egyedül. Egy hirtelenszőke, fiatal lány karolt belé, és Iván hevesen beszélt hozzá, az meg álomittasan hallgatta. Aztán a szemben várakozó fekete lányra figyelt fel, amint elindult a kapu irányába. Mintha éppen Iván felé tartana... A szőke időnként puszit nyomott Iván arcára, nevetgélt, miközben az még mindig hevesen magyarázott. Regina most már egészen az oszlop mögé húzódott és figyelt. A fekete hirtelen megtorpant Iván előtt és egy hatalmas pofont kevert le neki, majd sarkon fordult és elviharzott.
Reginának a szíve a torkában dobogott, mi történik itt? Iván nem reagált a pofonra, de a szőke simogatta a pofon helyét, nem hallotta, de látta ahogy becézgeti, majd hirtelen elé állt s szinte rámászott a férfira, átölelte a nyakát, sőt a lábaival is átkulcsolta és puszilgatta Iván arcát. Regina magáról teljesen megfeledkezve bámulta most már ezt a jelenetet, s a gombóc egyre nőtt a torkában. A lány teljesen Ivánhoz simulva csimpaszkodott a nyakába, akkor nézett szét Iván a lány háta mögött, s hirtelen észrevette Reginát a hirdetőoszlop előtt. Gyorsan lefejtette magáról a lány karjait, taszított rajta egyet, miközben hangosan üvöltötte Regina nevét. Ez volt az a pont, amikor Regina futásnak eredt. Berohant az első mellékutcába, ahol éppen megállt egy taxi, utasa kiszállt és fizetett. Regina gyorsan odaugrott, és rimánkodva kérte a taxist, hogy vigye el sürgősen valahová. Induljon azonnal, majd mondja útközben a címet is.
- Bár ez nem szabályos hölgyem, de látom nagyon sürgős magának, hát elviszem - mondta, s már indult is. Éppen fordult volna ki a sarkon, amikor hirtelen eléje ugrott valaki, már nem tudott lefékezni, nagy koppanás hallatszott és a gyalogos elterült az úttesten. - Már csak ez hiányzott, - dünnyögött a taxis - ennek is sürgős dolga volt. Hölgyem, ha jót akar magának, akkor fusson innen, hívjon egy másik taxit, nekem hívnom kell a mentőket, meg kell várnom a helyszínelőket, estig sem végzek. - Látta, hogy a lány zokog a hátsó ülésen, így erélyesebben rászólt, - menjen már, fusson!
Regina nem értette, de megijedt hirtelen, kiugrott a taxiból és futásnak eredt. Amikor kifulladt, beállt egy kapualjba, hogy kifújja magát. Óvatosan szétnézett, de Ivánt nem látta sehol... kissé megnyugodott, majd taxit hívott. A kapu fölött megnézte a címet, majd behúzódott a kapu alá és várt.

Amikor megállt a taxi a ház előtt, ahol Iván lakott, Reginának összeszorult a torka. Tartott tőle, hogy Iván is hazaindult és összefutnak. Nagy levegőt vett, megkérte a taxist, hogy várjon amíg összecsomagol, csupán tíz perc, azután tovább kell vinnie. A taxis még utánaszólt:
- Iparkodjon hölgyem, mert ketyeg az óra!
Regina futott fel a lépcsőn, szíve a torkában dobogott... nem, nem akart összefutni Ivánnal, nem akart búcsúzkodni, elmegy, ahogy jött, észrevétlenül... tudta, tudhatta, hogy ez a fiú nem hozzá való... miért nem hitt a figyelmeztető jeleknek, miért nem hallgatott az eszére... mellette nem lesz sohasem boldog, csalárd, hazug... lehet, hogy sosem szerette őt... mindig volt neki más is, őt csak hitegette...
Rettegve nyitott ajtót, majd fellélegzett, amikor látta, hogy üres a lakás. Gyorsan dobálta be holmiját a bőröndbe... a piros ruhát az ágyra terítette... hullott a könnye ahogy visszanézett rá az ajtóból, úgy tűnt mintha egy vértócsa lenne az ágyon... igen, itt vérzett el a szíve...
Egy papírlapra ráírta: VÉGE! Otthagyta az asztalon, majd lehúzta ujjáról a gyűrűt és a papírra tette. Aztán fogta a bőröndjeit, bezárta az ajtót, bedobta a kulcsot Iván postaládájába és futott a taxihoz.
- Keleti pályaudvar! - mondta a taxisnak, majd bevágta magát a hátsó ülésre és hangtalanul zokogott.
Este már a román határ felé indult vele a vonat. Addig folyton attól rettegett, hogy a fiú esetleg a pályaudvaron is keresni fogja és rátalál. De nem kereste, sőt még telefonon sem hívta. Fájt neki, nagyon fájt, hogy így ért véget az ő nagy szerelme.
Az meg sem fordulhatott a fejében, hogy Iván nem hívhatta, mert egy szirénázó mentőautóban feküdt eszméletlenül.