A lakodalom zaja betöltötte a falut. A nóták messzire elhallatszottak, egészen a Berettyóig.
A nők már nem táncoltak, a hosszú asztalnál ültek pihegve, kipirulva. Átizzadt ruhájuk rájuk tapadt a nagy melegben. A férfiak egy ideig összekapaszkodva járták a csűrdöngölőst, aztán már csak a vőlegény, azaz az ifjú férj mulatott magában. Csapzott, fekete haja a szemébe lógott, csokor-nyakkendője megbomlott.
− Ácsi! - kiáltotta a cigányoknak. - A Fekete szem éjszakáját húzzátok!
A vendégek a menyasszony felé pillogtak.
Mária úgy ült az asztalnál a főhelyen, mintha kőszobor lenne. Egyedül volt, a mellette lévő szék már régóta üresen állt. Táncoltatták volna őt is, ahogy az ifiasszonyokat szokás, de ő egy-két forduló után visszaült az asztalhoz. Idegen volt neki ez a féktelen, vad tombolás. Ahonnan ő jött, a felvidéki Vízkeleten másképp lakodalmaznak az emberek. Az újdonsült férj a felesége mellett marad végig, ha táncol is, csak ővele. Mások a nóták, lágyabbak, szelídebbek, talán a tót dalok hatására. De ki tudja ezt?
Ahonnan ő jött, a lakodalom szinte a templomi szertartás folytatása, van benne áhítat, méltóság a vigadozás mellett. A nászéjszaka is olyan, mintha a férj-feleség ölelkezésük közben valami szentséghez járulnának. Őt legalábbis erre tanították otthon.
Szerette Kálmánt. Milyen gyönyörűséggel nézte délelőtt, ahogy ünneplőruhájában, módos család fiaként, büszkén vonul vele, a kicsit idegenszerű, de csodaszép menyasszonyával végig a falun! A templomi szertartás meglepte, valahogy kurtán-furcsán zajlott. Az orgonaszó még be sem fejeződött, már tódultak ki a vendégek. Az öreg, nagy hasú plébános is, mintha csak a lakodalmi ebédet várná.
A hatalmas sátorba a fél falu belefért. Mária nem figyelte a vőfély rigmusait, csak a behordott ételeken képedt el. Micsoda dőzsölés ebben a nélkülözésekkel teli világban! Ő alig evett valamit a nehéz, zsíros fogásokból, azt is csak a férje unszolására.
− Egyél, Mari! Hosszú lesz még a mai nap.
− De hát még majd az éjszaka! - tódította Kálmán apja, miközben összekacsintott a közelben ülőkkel. Mária kicsit röstelkedett, nem volt szokva az ilyen kétértelmű megjegyzésekhez.
Amikor megszólalt a zene, az ifjú pár eltáncolta a nyitó csárdást. Mária leült, Kálmán meg kezdte felkérni sorban a lányokat, asszonyokat. Máriát is felkérte a tanító. A férfi megrögzött agglegény volt. Állítólag papnak készült, de ki tudja, miért választotta inkább a falusi tanítóságot.
− Látom, Mária, hogy nem nagyon érzi itt jól magát.
− De... nincs semmi baj - mondta az ifjú feleség bizonytalanul. Közben arra gondolt, vagy nagyon látszik az idegenkedése, vagy csak nagyon jó szeme van a tanítónak.
− Nem idevaló maga. Mint egy finom porcelán a sok durva cserépedény között. Vigyázzon magára, hogy össze ne törjék!
Máriának a tanító szavai jártak az eszében, mikor visszaült a helyére. Valóban, neki kell vigyáznia magára. Három lánytestvére közül az egyiket ugyan ide, Magyarországra szöktette át a gyönyörű, kék szeme miatt a sógora. De ők messze laknak, Zalában. Itt, az Alföldnek ebben az elmaradott szegletében csak ő van egyedül. Akkor jött át Pestre, amikor a hatóságok kötelezővé tették a vezetéknevek szlovákosítását. Nem akart Halaszova lenni. Budapestet szerette. Sokáig lakott ott albérletben, nem messze a munkahelyétől, egy terézvárosi postahivataltól. Aztán áthelyezték ide, ebbe a Berettyó menti faluba. Mint postáskisasszony dolgozott, szerette a munkáját. Az itteni emberekkel azonban nehezen barátkozott meg. Nyomát sem látta bennük az emberbaráti szeretetnek, a segítőkészségnek és annak a mély vallásosságnak sem, ami otthon őt egykor körülvette.
Aztán találkozott Kálmánnal. A férfi postatiszt volt a debreceni főpostán, rovancsolásra érkezett. Annyira más volt, mint az otthoni seszínű, csöndes fiatalemberek. Fekete haja, dús szemöldöke, bajuszkája, de főként határtalan életkedve, vidámsága megtetszett Máriának. A férfi a szerelmet is egy megvívandó csatának tekintette. Nem hagyhatta, hogy ez a szép, fehér bőrű, vörösesbarna hajú postáskisasszony azzal a tarka-barka szemével másé legyen.
És most itt a lakodalomban vég nélkül húzzák a cigányok a Fekete szem éjszakáját. Kálmán énekelt hozzá, a részeg emberek el-elcsukló hangján, ami aztán sírásba fulladt.
A vendégek Máriát figyelték. A menyasszonyon kívül mindenki tudta, ki volt az a fekete szemű leányzó. A Veresék Jusztinája, akinek Kálmán sokáig csapta a szelet. De a lány apja kérdőre vonta:
− Hallod, öcsém? Mi a szándékod a jányommal?
− Én csak... − hebegett-habogott Kálmán.
− Hát, ha te csak, akkor fel is út, le is út!
Végül is Veresék elköltöztek a faluból. Lehet, Jusztinka már babakocsit tologat valahol.
Ahogy a cigányok abbahagyták a zenét, Kálmán apja odalépett a fiához.
− Szedd össze magad! Már nem a legénybúcsún vagy. Menj oda az asszonyodhoz, mindjárt elsírja magát.
De Mária nem sírt. A tanítót kereste a szemével, az egyetlen embert, aki tán megértené, hogy mi játszódik le benne, de nem látta sehol. A vendégsereg is ritkulni kezdett. Az anyósa a sátor bejáratánál állt, a távozóknak csomagolt ezt-azt, ami megmaradt a lakomából. Mária nem várta meg, hogy Kálmán odabotorkáljon hozzá, ment segíteni az alacsony, kövér kis asszonynak. Mennyivel más volt az ő anyja még négy gyerek után is. Magas, karcsú, szigorú, szótlan. De őt, a legidősebbet nagyon szerette.
− Hagyjad csak, lányom, inkább segíts bemenni Kálmánnak a hálóba. Sokat ivott a szentem - mondta az anyósa.
Mária ebből megértette, hogy itt a férje, az egyetlen fiú, az első mindenben. Neki itt sosem lesz igaza, bármi bárhogy alakuljon is az életükben.
Kiment a sátorból az augusztusi csillagos ég alá. Látta, hogy halványulnak, hogy vesztik el a fényüket a hajnal közeledtével. Vajon érzi-e valaki odafentről az ő nagy bánatát?
− Istenem, mi vár itt rám, ebben az idegenségben, ezek között az emberek között?