Hogy mi jár ma a fejembe'? Az a kék alapszínű, lenge nyári ruha. Az öltözködésem és mások öltözködése, az öltözködés, úgy általában, meg az emberi viselkedés, úgy általában...

Azt mondja egy ismerősöm, akivel mintegy tíz éve nem találkoztam, hogy mikor meglátott az utcán, rögtön megismert. A mozgásomról, a formámról, a ruhámról. Mert, hogy amióta nem találkoztunk, én semmit se változtam.

Nem kifejezetten az a típusú ember vagyok, akit befolyásolni tud pár kedves, a szemembe mondott szó, vagy épp furi' nézés. Most mégis meglepődtem.

Sokat megéltem a majd' hetven évemben. Jót is, nem jót is. Sokszor voltam abban a helyzetben, amikor a sors feszegette azt a határt az életemben, amit már csak épp-épp csak el tudok viselni. És sokszor volt úgy, hogy a sors által elértem a csillagos égnek a határát...
Ez értendő úgy, hogy volt, amikor a szó-szoros értelmében éheztem, napokig nem volt még egy falat ennivalóm se és volt az életemnek olyan korszaka, amikor az emberek előre köszöntek nekem és sokan, és olyanok, akik még pár évvel előtte félre csapták a fejüket, ha megláttak. És így visszagondolva a nem is olyan régi múltra, ilyenek nem is kevesen voltunk. Akik éheztünk és olyanok, akik félre csapták a fejüket...

A lényeg, hogy ezzel a teherrel a vállamon élek és próbálok élni még egy picit, mert most, ebben az időszakban érzem magam biztonságban, amit nem én teremthettem meg magamnak, hanem a körülmények.
A lényeg, hogy ezt a bizonyos hölgyet abban a házban ismertem meg munkatársnak, ahova én hajdan, még belépni is csak úgy mertem volna, hogy előtte "még a cipőmet is leveszem". Később, mikor már ott dolgoztam, változott a véleményem és ember lévén, én is megalkuvó lettem. A holnapért, a gyerekeim jövőéért, a túlélésért. Ott csodálkoztam magamra, hogy milyen is az emberi természet, hogy kedves és megértő és elfogadó tudtam lenni olyanokkal akiknek, személy szerint, köszönhetem a sok-sok évi éhezést, a munkanélküliségem, a kitaszítottságom én is és még oly sokan ebben a városban.
És most engem állított meg az utcán egy ilyen és csodálkozva közli velem, hogy semmit se változtam...

Ami tény, hogy az a tizenöt-húsz évvel azelőtt varratott nyári ruha volt rajtam, amit annak köszönhettem, hogy ott, abban a házban dolgoztam, ahol majd negyvenhét évesen kerültem be magasan képzetten, de sokévi munkanélküliség után, és még ruhapénzt is kaptunk és akkor én is vettem, varrattam pár (kettő) ruhát. Az egyik ez a kék alapszínű volt, ami ma is rajtam volt, így majd' hetven évesen.
Persze most ez a ruci, kicsit merész, nem csak a színe és a szabása miatt, de maga az anyag is különleges, tán már nem is gyártják... Merész vagyok? Dehogy. Racionális, hisz pénzügyes vagyok, vagy mi a szösz... Van pár jól szabott ruhám, amit nem híztam ki és azt el kell hordani, mert eladni ugye nem lehet, kidobni meg pláne nem fogom. Így elhordom.

Sokszor, mondják, hogy nem a ruha teszi az embert... ami igaz is, de az is, hogy a ruha, mint olyan, konzerválja is az embert. Lám, én ezzel a kék alapszínű, lenge nyári ruhámmal visszahoztam egy embernek a tizenöt-húsz évvel ezelőtti időszakát, amire ő jó szívvel gondol. Én kevésbé.

Most persze le kéne vonnom a tanulságot, de nem fogom. Nem azért, mert nincs tanulság. Minden leírt szóban, megosztott emlékben ott a tanulság is, de én a majd' hetven évemmel nem fogom ezt a kicsi időmet, ami még hátra van az életemből, arra pazarolni, hogy tanulságokat kreáljak.
Örültem ennek a nőnek, mert ő se lesz már fiatalabb és holnap már ő is, vagy épp én, de fentről nézünk le a földön hagyott emberekre, akiknek az élete, gyűjtögetve telik el.

Emlékeket gyűjtögetve, ami még néha felvillan, mint az én kék alapszínű, lenge nyári ruhám...
Gondolatait lejegyezte: Jártó Róza