HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 4

Online vendég: 27

Tagok összesen: 1877

Írás összesen: 48868

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2019-09-19 18:50:17

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: Szem EszkörFeltöltés dátuma: 2019-08-26

Essz levele

Bevezető:

Jó ez a világ, de túl kicsi hogy mindannyian elférjünk benne. Míg valaki, fent az elit osztályon dőzsöl, addig valaki csak a porban játszik. Valahol a koszos, kietlen földeken is túl, ott ahol a göcsörtös, kicsavarodott fatörzseit már nem éri a napfény, valahol a nyomasztó éjszakák környékén egy öreg árvaház pihen. Falai épp csak, hogy állnak, és pont akkora hogy a tenyeredben elférne. Aprócska egy hely, de mégis sok gyermek fejét védte az esőtől. Sok jó ember kicsi helyen is elfér. Olyan boldogan csillan fel naponta a kopár folyosókon a sok apróság, feljavítva ezt a helyet. Isten óvjon attól, hogy egyszer is teljesen üres legyen ez az otthon. Bár csak valami mást kívántam volna. Sokan mondanák, hogy ezt a helyet nem lehetne tovább javítani, de csak akkor, ha nem látták volna, a vörös hajnalt. Ez volt az a napkelte, amikor a gyerekeket a szülők végre oly sok várakozás után hazavihették. Hatalmas kacajjal mentek ki az óriási vaskapun, de úgy hogy még csak egy másodpercet sem szántak arra, hogy visszatekintsenek. Igen, ez volt az árvaház legderűsebb napja, vitték haza a sok kis mitugrászt, egy meleg és szerető családba, kivéve... kivéve, egyet. Volt egy gyerek nem tudni, hogy fiú-e vagy lány, akit valahogy egyik jövendőbeli szülőnek sem kellett. Pedig semmi okuk nem adódott arra, hogy utálják. Minden ilyen hajnalon korán felekelt, fogat mosott, felvette a legszebbik ruháját, leült az ágyára és várt. Minden egyes alkalommal érezte, hogy igen is ez lesz az a nap, a nap, amikor belekóstolhat a szeretetbe, de mindig csak a csalódás az, aki eljött érte. Ahogyan minden családnak, úgy egy árvaháznak is megvan a maga fekete báránya, de nem volt ő rossz, nem volt ő buta, csupán csak egy hibája volt, ... rettentően csúnya volt szegény. Egy ideig tűrte a szégyent, de egy idő után leplezte. Minden nap, csak küzd azért, hogy beállhasson néha játszani, vagy csak azért, hogy néha ne hallja újra meg újra azt a kérdést, hogy: "Neked meg mi van az arcoddal?" Egy olyan világot űz, ami lehet, hogy elérhetetlen, ami lehetetlen és túl jó ahhoz, hogy a valóságnak mondhassa magát. Beakar állni a nyájba, még akkor is, ha az az ára hogy birka legyen. Csak ne úgy emlegessék, hogy a rút kiskölyök a sarokban, inkább legye szabad, és hadd legyen nagy művész, aki azért él, hogy festhessen, és alkothasson. Sajnálom, de nagyon illetlenül viselkedtem, még be sem mutatkoztam... a nevem Essz és én vagyok a rút kikölyök a sarokban.

1. Fejezet:
Vagyok, aki vagyok

Nem nagyon tudom, hogy hogyan kerültem ide, vagy, hogy mióta vagyok már itt, de azt tudom, hogy ez a hely, ami most engem körbe fog, az nekem a szülőszobám volt, és a koporsóm lesz, de egy valamim soha sem lesz, mégpedig a hazám. Ez nem otthon ez egy börtön, ami úgy tart téged fogva, hogy azt észre sem veszed. Nem szeretem ezt a helyet, ijesztő és folyton fura szagok keringenek a levegőben. Mintha valami napok óta rohadna, de nem tudom rájönni, hogy mi lehet az. Sok mindent nem tudok, még azt sem hogy én ki vagyok, de annyit tudok, hogy volt egy anyám és egy apám. Nem tudom, hogy mi történhetett velük, lehet, hogy annyira féltek tőlem hogy inkább ide hoztak. Azon a hiten kívül, hogy voltak valaha szüleim, csak egyetlen egy értékem van, mégpedig a kiságyam. Jó mélyre be van nyomorítva, hogy senki se láthasson, de jogos is, mindenkinek joga van ahhoz, hogy ne álmodjon rémeket. Szép vaskerete van és van rajta egy fehér matrac meg egy párna, semmi egyéb, még takaróm sincsen és nem is volt. Minden este fájó tudattal, alszom és fekszem, lehet, hogy az alvás nem hoz túl nagy örömöt, de valami tud élvezetet adni: a rajzolás. Nincs is annál foghatóbb, de mivel nem nagyon adnak papírt ezért kénytele vagyok a falra firkálni, egy koszos széndarabbal, de nem baj, mert megoszthatom gondolataimat, a legöregebb barátaimmal, a vén téglákkal. Senki sem tudja, hogy mi van itt bennem, így majd talán megérthetnek, megérthetik, hogy ki is vagyok, és hogy miért pont az aki. Szeretek alkotni és én innen is tudom, hogy nem lehetek gonosz, az, aki létre hoz, és nem pusztít, az már rossz ember nem lehet. Fel-le, jobbra és balra ezt szeretem én igazán benne, de amikor meglátom, a végeredményt akkor érzem csak igazán, hogy most igen is nagyot tettem. Sokszor szolnak rám a dadák, hogy ne rondítsam össze a falat, de ők nem látják azt, amit én. Ők csak a puzzle darabokat látják, ahelyett hogy az egész képet néznék. Elszomorító, hogy az emberek elrontják azt, aminek én örülök. Miközben megpróbáltam lepingálni, a világ fekete pillangóit addig, elgondolkodtam azon a napon, amikor elkezdtem felfogni az életem, amikor elindultam, hogy megismerjem a fogdámat. Amikor megszületett Essz.
Rettentően meleg volt, az embertelen időben, kint ültem a vén fa alatt, ami már idősebb volt, mint maga az árvaház. A nagy kánikulában a fa kellemesen szakította meg a hőgutát tiszteletparancsoló, ágaival. A hűsítő árnyékból, figyeltem a többi homokozó, futkosó vagy éppen hintázó gyereket, aki ahelyett, hogy a nagy melegtől összeestek volna, élvezték a napsugarakat. Addig szórakoztak a forró hőhullámokkal ameddig egy női hang meg nem szakította a szórakozásukat. Az egyik nővér volt az, aki az ebédidőre hívta fel a gyerekek figyelmét. Ebben a pillanatban, mint amikor a gátat átszakítja a hatalmas vízözön, akkora tömeggel tódult, be a gyereksereg. Úgy tolakodtak a vályúhoz, mintha az első után már senki sem kapna enni. Egy élet-halál harc kezdődött ahonnan, senki sem juthatott ki. Ha egy kicsivel is erősebbek lettek volna, akkor biztos, hogy tört volna el néhány láb vagy kar. Miután beáramlott minden egyes kis toportyán ivadék, azután az a dada, aki eddig az ajtót tartotta az éhes hadseregnek, egy megvető, undorral teli pillantást vetett az én kis magányos lelkemre, majd követte a többi éhenkórászt. Azokat a szemeket én sokkal jobban éreztem a bőrömön, mintha valaki pofon csapott volna. Még az is lehet, hogy az kellemesebben ért volna. Hogy lehet ilyen trehány egy ember, aki ráadásul arra van kárhoztatva, hogy egyszer anya legyen? Bár érthető haragja, szégyelnem kéne magam, és sajnos van is mit. Már csecsemőkorom óta tudatosult bennem az a problémám, hogy én nem vagyok valami szép látvány. Éreztem ezt, amikor kicsi ként nem vettek fel, nem játszottak velem, vagy éppen nem szoptattak. Az árnyékban hűsöltem tovább, gondolva magamban, hogy én itt a jó levegőn vagyok, míg a többiek bent fuldokolnak. De viszont volt egy apró problémám, éhes az viszont voltam. Egyelőre figyelmemen kívül tudtam, lefoglaltam magam azzal, hogy a porba rajzoljam az álmaimat, de az éhség akkor sem hagyott nyugodni. Végül feladtam a harcot, és bementem ennivaló után kutatva. Megtaláltam a konyhát, ahol láttam, hogy már egyetlen egy gyerek sem zsong az asztal körül, hanem már csak is a felnőtt nővérek. Pontosan öten tartózkodtak ott, és azt hiszem, hogy csak ennyijen is voltak összesen. A fiatal hölgyek, ahogy megláttak, elkezdtek elüldözni, mondták, hogy már elkéstem, hogy nincs már semmi, és mikor már a tizedik felszólításra sem mozdítottam még a fülem botját sem, akkor a konyhából, távozott négy nővér. De egy... egy maradt. Az az asztalnál ült tovább és evett, rám nézett, de nem szörnyed el, hanem rám mosolygott és közelebb hívott magához. Én kiléptem a fénybe, lassan, mert féltem, hogy megrémítem, de amikor teljes megvilágítást kapott aza arcom még akkor sem rohant el, sőt csak még szélesebbre kanyarodott a szája széle. Az első... az egyetlen, aki nem úgy nézett rám, mint egy elcsapott kutyának a bomló tetemére, ami már vagy három napja keverhet az útszélen. Lejjebb jött az én aprócska szintemre, és bemutatkozott. A neve Eszter volt... Eszter, mintha csak az angyalok suttogták volna ezt a nevet a fülembe. Végig simította a kócos kis hajam, és szép kék szemei bűvös sugarát egyenesen rám borította. Leültem a közelébe, és az általa félig megevett kását az orrom alá tolta. Valami furcsa meleg érzés öntött el, először éreztem azt, hogy nem harcolok egyedül az igazamért. Beszélgetni kezdtünk, bár bevallom, hogy igazán én meg sem szólaltam, egyszerűen nem mertem. Félte, hogy megint csak álmodom, és ha ez egy álom, akkor, nem akartam felébredni. Szerencsémre sokáig tartott az életem legjobb napjait csak is neki köszönhettem, sokat beszélgettem vele, és mikor megtudta, hogy nincs nevem ő egyből el akart nevezni. Azt mondta, hogy lehetnék én is Eszter, hisz eléggé hasonlítottunk, csak is az arcunk hibádzott. Ő olyan volt mintha csak az élet összes bája, és csodája egyetlene egy nőben testesült volna meg, de én... mint akit a selejtezőből, kukáztak ki. Csak is ekkor tudatosult Eszterben, hogy én szégyenlem a saját arcom, attól meg bizony nehéz megszabadulni. A jó szokásához híven, segíteni akart rajtam. Ahogyan csomómentesítette, a göndör kis fürtjeimet, elkezdte mesélni, hogy ő nagyon szeretett régen varrni, és ekkor felpislákolt a fejében egy villanykörte. Napokon keresztül tűnt el a pincében, néha én is lemehettem hozzá, de nem nagyon tudtam kinézni, hogy mit alkot. Egészen hozzá nőtt a varrógéphez, és mikor lementem hozzá egyszer megpillantottam az asztal szélén valami szép fényeset. Odanyúltam és mikor levettem láttam, hogy egy varrótű az. Nem tudtam ellenállni a csillogásának, és egy jó tolvajszarkához illően zsebre vágtam. Teltek a napok, de még mindig nem volt semmi hír, majd végül, előállt Eszter. Egyik este, amikor már mindenki az igazak álmát aludta, lekísért a pincébe, és megláttam azt, amin eddig oly sokáig dolgozott. Nem hittem a szememnek, tudtam, hogy Eszter jó szívű, de hogy ennyire... Amikor lementem akkor egy igazi lóbőrből készült maszk fogadott a dolgozó asztalon. Sima volt, tökéletes és még ráadásul egy szíj is volt rajta, hogy hátulról rálehessen kötni az ember fejére. Nem voltam még ennél boldogabb, nem tudtam, hogy sírjak e vagy nevesek az örömtől. felpróbáltam és pont jó volt a méret. Eszter beállított a tükör elé, és csodáltam magam, az ijesztő külső még mindig nem szaladt el, de én akkor is gyönyörűnek éreztem magam. Nem csak egy új maszk volt, amit kaptam, hanem egy új külsőt, egy új lehetőség. Még azon az éjjelen barátkoztam az új külsőmmel, de most hogy emberszámba veszem maga, van egy baj, mert egy emberhez és egy élethez név is dukál. Elkezdtem törni a buksim, hogy még is mi lehetne az, Legyen Eszter? Butaság! Akkor sem érhetek a nyomába, ha akarnék, sem. Pedig a test, a haj minden meg van, csak... Ne lenne ez az arc. Pont olyan vagyok, mint egy negyed Eszter, lehetnék ezért is... Essz. Csak... csak Essz. Ez lesz az! Ma hölgyeim és uraim, megszületett Essz, a mindenes! Az az este nekem örökre megmarad, és amíg csak élek addig mindig a szívembe vésem. Végül befejeztem a rajzolást, mivel közeledett a záróra. Bebújtam a kőkemény ágyamba, és vártam a holnapot. Mert volt egy kérdésem, amit már régóta fel akartam tenni Eszternek... már régóta tartogattam magamban, amióta csak megismertem: Meg akartam tőle kérdezni, hogy lenne-e kedve az édesanyámként befogadni. Már láttam magam előtt a boldogító igent.

Ez a mű egy megtört lélek könnyes kálváriája.

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Még nem érkezett hozzászólás ehhez az alkotáshoz!

Legutóbb történt

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Zománc című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) memóriazavar című alkotáshoz

Vári Zoltán Pál bejegyzést írt a(z) Ti régi lombok! című alkotáshoz

Vári Zoltán Pál bejegyzést írt a(z) Barangolt csendeken című alkotáshoz

Erdős Anita Andrea alkotást töltött fel Marionettbáb címmel a várólistára

Erdős Anita Andrea bejegyzést írt a(z) Hazugság című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Fegyverszünet című alkotáshoz

Vári Zoltán Pál bejegyzést írt a(z) Kell még lennie! című alkotáshoz

mandolinos alkotást töltött fel Helene Branco: Liána címmel a várólistára

Erdős Anita Andrea bejegyzést írt a(z) Álarc című alkotáshoz

Erdős Anita Andrea bejegyzést írt a(z) Azt hiszed felnőttél című alkotáshoz

Erdős Anita Andrea alkotást töltött fel Meghalok címmel a várólistára

Futóinda bejegyzést írt a(z) Utolsó kérés című alkotáshoz

bobojszaki alkotást töltött fel extrackt haikuku füzér címmel a várólistára

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)