Sétálgatok szülővárosom utcáin.
Megállok-megállok, itt és ott, sokáig.
Aztán a Baross úton haladok végig,
Lenin út volt annak, aki még emlékszik.

Liszt Ferenc utcában az a meglátásom,
a huszonnégyesben lehetne szállásom...
anyám és apám otthona sötét fényjel,
hátrahagyott falában az idő fészkel.

Pár lépést még lépek, fent felhő fintorog.
Zicsi palotából a násznép kirobog.
Az esküvői népre téved a szemem,
elfutok előlük, nem lelem a helyem.

Két utcasarokra a Széchenyi téren,
városom szívének tégla dzsungelében,
teraszok, napernyők, és ottan a népek,
falnak, duruzsolnak, étkükön a méhek.

Közepén szökőkút, víz buggyan több résen,
azon siserahad visítozik éppen.
Amott a fapadon két koldus kéreget,
előttük fagyit nyal két kicsike gyermek.

Tovább bandukolók a Radó szigetre,
hol egykor pihentem, most be van füvezve.
A Rába part kövezve, fut száz méteren,
annak, ki itt kószál, nem online éteren.

Diszkóhajó áll, bár ring a Rába hátán,
nem megy az sehova, mily különös ármány.
Nincsen kapitánya, túl rozsdás a kormány.
Este szeszfelhőben nyílik majd szivárvány.

Mostan eddig tartott az én győri sétám,
borongós időmben, feszül már a vénám.
Múltamból, mélyről így másztam fel egy létrán,
így leskelődtem magamban és némán.