Összeesik a Tarron, kit Xeronnak hívtak bolygóján a Napon. Vezető volt, egy földi egység vezetője.
A küldetés elbukott, kárhoztatott a Földre. Rampalgo a főtarron rettentő mérges a tanács sem ülésezett, ő mondja ki egyedül az ítéletet.

- Mennie kell! Meg kell semmisítse azt az embert! Túl sokat tud, nem maradhat életben!



Kellemesen érzi magát, arcát simogatja a nyári nap. Kedvese lágy simogatással ébreszti őt.

- Lassan indulnod kell ! Istenem lehet, hogy az ország leendő új elnökét keltegetem itt hasztalan? - viccelt a lány
- Na persze az elnököt! Egy egyszerű áruházvezetőt, politikai ambicíókkal, és néha elviselhetetlen, kínzó rémálmokkal? Mennyi az idő?
- Fél hat!
- A francba tényleg elkések!

Csókot nyom a lány arcára, kipattan az ágyból és a füdőszobába siet. Belenéz a tükörbe, nem lát sok jót. Szemei karikásak, mintha legalábbis két napja csak ivott volna. Nem mondta a lánynak, de két napja ismét nem alszik egy hunyást sem, csak reggelenként tud elpihenni, de akkor meg nem teheti hosszasan.
Mint minden átvirasztott éjszaka után, ma reggel is tüzetesebben szemrevételezi magát. Van-e valahol a testén újabb bizonyíték?
Bizonyíték arra a képtelenségre, hogy őt kiválasztották. De mire is?
Csak halványan emlékszik arra a napra..... erdő....űrhajó.....teste belülről?
Tűnődéséből a lány hangja zökkenti vissza a valóságba.

- Kávé az asztalon. Mit kérsz reggelire?
- Semmit köszönöm, már így is késében vagyok!

Összeszedi magát és a konyhába megy. Leül az asztalhoz, belekortyol a kávéba. Végig néz kedvesén, ő találta meg az erdei úton a szakadó esőben ott fekve a sárban. A lány macskateste kecsesen suhan át a konyhán, a levegőt belepi parfümjének illata. Ő is készülődik, rá is vár a munka. Egy idősek otthonában ápolónő. Szereti a munkáját, ha tehetné a nap huszonnégy óráját a hajlott hátú idősek között töltené. A fiú már felöltözve áll ismét a konyhában, sietve issza meg maradék kávéját, azt a látszatot keltve, hogy dolgozni indul. Hazudik kedvesének, nem mondja vagy nem meri neki elmondani, hogy kezelésre jár? Kéthetente egy pszichológusnál próbál saját lelke mélyére látni, már két éve eddig hasztalan.
Valami benne van, és mégsem. Megköti a cipőjét, felveszi bőrkabátját, majd copfba fogja hosszú fekete haját, elköszön kedvesétől és kilép az ajtón.
Beül az autóba és kivár. Az utca csendes, kihalt. Beindítja a járgányt és elindul. Nyugodt tempóban vezet hisz van ideje az orvos csak tízre várja. A munkahelyén már tegnap közölte, hogy ma külső elfoglaltsága van és, ha bárki keresi hagyjon üzenetet.

- Mit fogok én három és fél órán át a városban csinálni? -kérdi magától

Gázt ad, de az autó mintha magától menne. Minden áldott alkalommal, mielőtt az orvoshoz megy felkeresi az erdőt, újabb bizonyítékokat keresve, legyen az tárgyi vagy érzésbéli. Fél órát vezet szinte kontroll nélkül. Mire újra eszmél már az erdei háznál áll. kiszáll, de a motort nem állítja le és az ajtót sem csukja be.

- Úgysem jár senki ilyenkor az erdőben, vagy ha igen akkor az nem normális! - gondolja magában

A lak lepusztult, omladozó, senki meg nem mondaná, hogy egykoron megannyi boldog perc okozója volt. Körbenéz, sokat változott az erdő azóta mióta........
Rengeteg fát kiírtottak, kellett a hely a sok új lakás épült. Régen itt nyüzsgött az élet, de nem úgy ahogy most. Talán már azt az ösvényt is lebetonozták melyen futott az eső elől.Lesétál a tisztásig, nézi a kis tavat, az aljnövényzetet, a fákat - minden szürke.

Hatalmas ordítás hallik, megdermed. Testét remegés fogja el, menekülne, de nem tud. Újabb ordítás. Nem is ordítás, inkább hörgés. A hang irányába fordul, próbálja behatárolni pontosan merről jön, és mi lehet az.
Egy medve?
Nem!
Egy farkas?
Nem!
Emberi hörgés ez. A lakból jön.

- Fuss a kocsidhoz és menekülj- szólítja saját magát.

Az autóját futva éri el, közben fél szeme a házon.
A ház látszólag kihalt, körülötte perzselt minden, mögötte a fák lángokban.
Beugrik az autóba, beletaposna a gázba, de rá kell jönnie, a motor nem jár.Próbálja újraindítani, ekkor a motorházból robaj hallatszik és lángcsóva lövell ki az ég felé. A föld megremeg és a kocsi elkezd sülyedni. Érzi ahogy egyre jobban tűnik el először a kerék, majd lassan az egész. Kiugrik még épp időben, mert a következő pillanatban éles fény csapódik oda hol az előbb ült. A ház most fényárban úszik, rajta egy alak lép ki, teste fedetlen, sebektől hemzsegő. Ahogy ki tudja venni nyálkás folyadék folyik rajta végig.
A kárhozott.
Szemei vörösen izzanak, szavak nem hagyják el ajkát és kutatva keresi a fiút.

- Merre menjek? - tör fel belőle a kétségbe esett kiálltás - Visszajött? Visszajöttek?
A lény elkezd felé futni, láthatóan magán kívűl van.
A másodperc törtrésze alatt kell döntenie. Merre?
Ki az erdőből, az autóút felé, Igen ez a legjobb megoldás. A távolság egyre csökken kettejük között, nincs idő várni.
Nekiiramodik. A kárhozott láthatóan gyorsabb nála, de talán annyi előnye van mely elég lehet a meneküléshez.
Nem szabad hátra néznie, a közeledő lény leheletét így is magán érzi.
Eléri az utat.
Hol vannak az átkozott munkába igyekvők? Kihalt minden. Ránéz az órájára. Még csak hét óra lenne? Az nem lehet! De mi ez?
Az idő nem előre halad, a másodperc mutató, mint egy időzítő visszafele siet.Majd megáll. Átugrik a korláton és az úton rohan tovább, azt remélve hátha újra csak álmodik.
Nyomában van, nem fárad, ő viszont annál inkább. Testét elönti a forróság, erei megfeszülnek.
Nem jön senki, nem segít senki.
Ereje fogy, csökken a távolság, a lényről eltűnt a nyálkás folyadék, szemei sem izzanak már. Ami a legérdekesebb az arca.
A fiú úgy érzi, mintha tükörbe nézne. Üldözője saját maga lenne?
Nem-nem. Most meg a lány arcát látja, aztán a szüleiét, majd a csuklyást, és ismét önmagát.
- Halucinálok! - gondolja

A lény dobbant egyet, elrugaszkodik a földről és ráveti magát a fiúra. Erősen fogja, ujjain nincs bőr, csak éles körmöknek látszó kinövések.Megragadja a fiú torkát és szorítani kezdi, az ellenáll. Megfogja a kezét és tiszta erőből elkezdi csavarni, a lény úgy tűnik nem érez fájdalmat.
Az arcába vág, és sikerül kiszabadítania magát, kapkodva veszi a levegőt, felállna, de szorítást érez a bokáján, ismét támadásba lendül a hasonmás.
Megcsillan valami.
Egy éles tárgy az, majd a fiú nem érez mást, csak végtelen nyugalmat, izmai elernyednek és mellkasán végigfolyik a szívéből távozó vér. Nevet és sír egyben. Lelke már nem ura testének, kilép önmagából. Új útra lép, de még látja azt, ahogy ott fekszik a földön, kitekeredve,s a lény körbejárja és a Nap felé veti fejét.
A kárhozott teste átalakult teljesen emberivé, a sebek eltűntek róla, a fiú élettelenek tűnő testét a földön nyíló kráterbe dobja és elindul haza.............. de hova?