HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 3

Online vendég: 30

Tagok összesen: 1880

Írás összesen: 49019

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2019-10-02 16:42:57

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / novella
Szerző: Berill SheroFeltöltés dátuma: 2019-09-26

A fehér ruha

Egy sötét szobában ülök és fogalmam sincs, hogy kerültem ide. Egy gumilabda van alattam, megnyugtató, ahogy ütemesen himbálom magam rajta. Ha megunom, átülhetek az ágy szélére, s ott is lóbálhatom a lábamat, nem ér a földre. Vicces. Pont, mint gyerekkoromban. Lehet, újra gyerekké váltam?

Koromfekete éjszaka van. Ezt jobban szeretem, mint amikor az ablakon vékony sugarakat rajzol a nap. Régen szerettem arra ébredni, ahogy a napfény megcirógatja az arcom, de mostanában a sötétség a barátom. Nem emlékszem, mennyi idő telt el azóta, hogy ide hoztak.
Ritkán beszélnek hozzám, azt is inkább nappal teszik. Az éjjelek az enyémek és az álmaimé. Nem vagyok gyerek. Tudom, hogy nem. Felnőtt vagyok. De nem tudom, hogy nézek ki. Már nem számít, ahogy az idő sem. Ezen a helyen semmi nem számít. Csak az, hogy éjjel legyen, ne kérdezzenek, magam lehessek a gondolataimmal. Próbálom összerakni az emlékeimet, de mintha elvették volna. Vannak képek a fejemben, be se kell hunynom a szemem, akkor is látom őket. Mindig ugyanazok a jelenetek tolulnak fel, időnként kiegészülnek új pillanatokkal, de a teljes történet homályba vész.

Azért ülök a labdán, mert az segít emlékezni. Gyerek vagyok, gyerek vagyok; mormolom halkan. Fel sem fogom, csak ismételgetem, nyugtatóan hat rám.; Gyerek vagyok, gyerek vagyok, nem bánt senki! Megrémülök, nem jut eszembe a nevem. Tovább hintázom a labdán, a könnyeim lefolynak arcomon. Nem tudom megmondani miért sírok, ki vagyok, és miért vagyok itt. Előre-hátra, előre-hátra. Monoton mozdulatok, nyugtatóak.

Mikor lett vége az éjszakának? A napfény hunyorgásra késztet, néhány perce még sötét volt, most meg szinte vakít a fény. A kulcs mozdul a zárban. Kívülről van zárva az ajtó. Épp annyi időm van, hogy az ágyba ugorjak, mielőtt bejönnek. A labda elgurul a falig, majd a csukott ajtó mögött áll meg. A fejemre húzom a takarót és úgy teszek, mint aki mélyen alszik. Érzékelem, hogy megállnak felettem. Mindig ketten vannak. A jó illatú és a taszító szagú. Az előbbinek halvány virágillata van, a másiké orrfacsaró fás. Érzem, ahogy néznek. Majd a büdös halkan megjegyzi:
- Mozgott a labda. Láttad?
- Ne képzelődj! Az ajtó lökte be. Úgy alszik, mint a bunda. Szerintem reggeli se kell neki.
Hallom, ahogy távolodnak a léptek. Elnyom az álom. Nem tudom, mennyit alszom, újra feketeség van, mikor ébredek. Az ebédem, vagy a vacsorám tálcán, a szoba közepére téve.
Nem vagyok éhes, de eszek pár falatot. A szoba akkora, hogy hét lépéssel elérem a falat. Az ajtó öt a másik irányba. Előtte van a mosdó. Tükör nincs, csak egy mosdótál és a wc. Ha ráülök, az ajtó helyén kilóg a lábam. Zuhanyozni néhány naponta visznek. Semmi nincs a helyiségben, amivel kárt tudnék tenni magamban. Az ágy lebetonozva, a matrac és az ágynemű mozdíthatatlan. Az egyetlen mozgó tárgy a labda. A fogkefém hiányzik. A
megnyugtató mozdulatok, a fogmosás rituáléja.

Ismét a labdán ülök. Ma könnyen jönnek a képek.
A férfi alakja, mintha fölém tornyosulna. Nem bántani akar, a karjába kap, ágyba visz és csókol, ahol ér. Kacagok, hátravetem a fejem és mélyen a szemébe nézek. Gyönyörű kék szeme van és olyan mosolya, mint a fogkrém reklámokban. Vakító fogsora megigéz, sokadszorra is. Nem győzöm magamba inni a látványt, mert tudom, a kép mindjárt tovalibben. Helyébe újak jönnek, felzaklatnak. Térdelek a rozsdaszínű kövön és próbálom eltüntetni a foltokat. Egyre erősebben súrolom, a kezemről a forró víz már lemarja a bőrt, nagy a gőz, de a foltok nem halványulnak. Ideges vagyok és nyugtalan. Eddig jutok ma. Nem tudom ki ez a férfi, nem tudom mi történt velünk, de félek. Nem csak ringatom magam a labdán, ütemesen dobolok is rajta. Nem jönnek be. Éjjel sosem jönnek. Éjszaka csak a gondolataim vannak. És újra ugyanaz a képsor. Se több, se kevesebb.

A sokadik nappalt alszom végig. Még világosban ébredek. Senki nem szól hozzám napok óta. Nem tudom, mióta gurítgatom a labdát, de nincs kedvem ráülni. Mintha odázhatnám a pillanatot. Felvillan egy kép. A fehér ruhámat vér borítja. Úgy nyilall a mellkasomba a fájdalom, mintha egy kést döftek volna belém. Majd újra a régi kép. A férfival. Most nem ágyba visz, élénkebb színek, egy utca forgataga, de nem hallok belőlük semmit. A kép a
retinámba égett és felszabadított. Már emlékszem, ezt régebben bármikor fel tudtam idézni, ha lehunytam a szemem. Az utcán ellentétes irányba indulunk. Megfordulok és kíváncsian várom, ő megfordul-e. Az idő néhány pillanatra megáll. Csak ő létezik és én. És a végtelen, de lopott boldogság. A szemével keres; izzik a levegő. S talán sosem voltam még olyan szerelmes, mint abban az eső csapta, szél fútta pillanatban. Április huszadika volt. Nem tudom, miért jutott eszembe a dátum, hiszen azt sem tudom, ma milyen nap van. Aztán újra a kövön térdelek. Súrolom a padlót és véres a fehér ruhám.

Váltakoznak a nappalok az éjszakákkal. Bővülnek a képeim. Már emlékszem, senki mással nem volt olyan jó az ágyban, mint vele. Ahogy jönnek a képek, úgy feszül ívbe a testem, elönt a nedvesség, csatakosra izzadva kapkodom a végén a levegőt. Mintha velem lenne, játszana a testem húrjain. Újabb kép, iszonyatos migrénem lesz tőle. Az sem segít, hogy himbálom magam a labdán. Mielőtt a padlót sikálnám, dühöt és tehetetlenséget érzek. Fáj az öklöm, a fal is véres, nem csak a ruhám. Mély, álmatlan álomba zuhanok, amely megvéd a valóságtól.
Aztán megjön a következő kép. Éles kés a kezemben. Határozottan emlékszem, öngyilkos akartam lenni. Sötét van, nem látom a hegeket a karomon. Pedig biztos vannak, ha egyszer megvágtam magam. Az én vérem van a fehér ruhán? Talán sosem derül ki.

Újabb és újabb reggelek. Éjjelente szeretkezem. Mindennap álmodom. Olyankor nyugodt vagyok és boldog. Azzal a férfival. Kézen fogva andalgunk a folyóparton, majd hatalmasakat szeretkezünk. Soha véget nem érő idill. Álmomban. Aztán nappal, én a névtelen, arctalan nő ülök egy hatalmas labdán és monotonon himbálom magam. Néha a képek helyett kívülről látom magam. Szerintem megőrültem. Illetve biztosan nem, de azok ketten erről pusmognak.

A rejtélyhez minden pillanattal közelebb érek. Nem tudom, mióta vagyok itt. Hetek, hónapok óta? A fényből sem tudom megállapítani, a nap mintha mindig ugyanabban a szögben tűzne be az ablakon, csak a reggelek hűvösebbek. Ismeretlen képkocka, állok egy ház előtt a fehér ruhámban. Sosem jártam még ott korábban, de tudom, a férfié. Szép vagyok, hosszú hajam összefogva, a fülemben csilingel a fülbevaló, ahogy a könnyű szellőcske bele-belekap. Nem tudom, mire számítok, mikor megnyomom a csengőt. Hosszan giling-galangol és kínos pillanatokig nem történik semmi. Éppen megfordulnék, de félbe marad a mozdulat, nyílik a bejárati ajtó.

Újra éjjel van. Táncmulatsággal örvendeztet. Soha meg nem történt eseményeket hoz az álom. Vágyálom lenne? A férfival keringőzünk egy rokokó épületben. Palotaféle, előkelő emberek keringenek estélyiben és frakkban a táncparketten. Nem tudom, hol vagyok. Megnyugtató, ahogy a férfi a lapockámon tartja a kezét és vezet az angolkeringő ritmusára. Az övé vagyok. Mindenestül. Izgalmas a sok ember, mások is lekérnek, de egyik tánc sem esik olyan jól, mint vele.

A rozsdaszínű kövön térdelek és sikálom a vért. Néhány képkockával korábban az ajtóban álltam és megremegett a lábam, amikor kinyílt. Sok vér van, mintha sosem fogyna el. A vödörben a víz élénk piros színű, ki kellene öntenem, de képtelen vagyok felállni. Az a hang, amelyik felettem üvölt, nem enged. Befognám a fülem, de mindkét kezem véres. A rongyot olyan erővel vágom a vödörbe, hogy a lába elé fröccsen a véres víz. Felszisszen, de nem értem mit mond, mert elzártam előle az agyam. Nekem kell megoldani, én okoztam a bajt.

Kirúgom magam alól a labdát, összekulcsolt térdekkel ülök az ágyon és nézem, ahogy a labda szánkázik faltól falig. Borzasztóan érzem magam. A szám kiszáradt, a szemem szúr, alig kapok levegőt. Elhatározom, nem ülök vissza a labdára, nem akarok újabb képeket. De aludni sem akarok, nem bírom elviselni azt a hihetetlen érzelemáradatot, amit a férfi vált ki belőlem. Azt hiszem, megöltem. Ha nem így lenne, miért tartanának itt? Tudom, meglátogatna. De sosem jön. Csatakosan ébredek. Percekig semmit sem látok, aztán érzékelem, éjszaka van, én fogoly vagyok és hirtelen élesen a fejembe nyilall. Megtapogatom a lüktető ponton. Érzékelem, hogy azon a darabon hiányzik a hajam és egy heg van a fejbőrömön. Nem bírok elaludni, a reggeltől is félek. Közeledik a történet vége. Nem akarom tudni. Nem akarom látni. Nem akarom újra átélni, bármi legyen is az.

A napfény hatására mégis győz a kíváncsiságom. A labdán ülök, közel az ágyhoz. Hogyha megunom, csak átgördüljek rá. Nem az én vérem van a fehér ruhán. A férfi házában vagyok. Az ajtót egy mosolygó szemű, kedves, fiatal nő nyitja ki. Tiszta, csengő hangján kérdi, kit keresek. Nem tudom mi ütött belém. Félrelököm az ajtóból és dúvadként rontok a házba. Ő a kanapén ül és meglepetten néz rám.
- Ki ez a nő? - hangzik el a kérdés egyszerre a lány és az én számból.
A férfi bávatagon áll fel és indul felénk. Addigra azt hiszem az a nő is tudja, amit én már akkor, mikor kinyitotta az ajtót. Mindketten ugyanazt a férfit szeretjük.

Újabb kép, a járólap fugáit számolom, miközben a vért próbálom eltüntetni. Hiába hintázom, mintha beakadt volna a lemez, ismétlődik a kép, véres a ruhám, a kezem és súrolom a követ. Mára ennyi. Nem jutok a végére.

Éjjel kuporgok az ágy sarkában és egyre jobban félek. Nem akarom látni, hogy megöltem. Nem tudnék a gondolattal együtt élni, hiszen az életemnél jobban szerettem. Patakokban ömlik a könnyem, nem bírom abbahagyni a sírást. Aztán olyan düh fog el, hogy a falat püfölöm. Nem sokáig, mert bejönnek és leszedálnak. Az injekciótól pillanatok alatt elalszom.

Újabb tiszta nap. A labdán vagyok. Hangok nincsenek, csak képek. Vöröslő fejjel, magából kikelve üvölt velem a nő. A férfi csitítani próbálja, én meg hátrálok az éktelen harag elől. Nem tudom, mikor került a kés a kezembe. A saját hangomat tisztán hallom, azt ismételgetem, hogy nem akarlak elveszíteni, inkább meghalok. Emelem a kést, fel akarom vágni az ereimet, ekkor áll közénk. Hozzám higgadtan beszél, a fiatal nőt próbálja távol tartani. Remeg a szám, a kezem, kívülről látom magam, ahogy hadonászok a késsel. Nem akarok én bántani senkit, csak azt szeretném, ha vége lenne ennek az egésznek.

Újra a vért takarítom. Ez az ő konyhájuk. Ott rozsdaszínű a kő.

Szorosan magához ölel, halkan súgja, szeret és senkivel nem volt még ilyen boldog.
Megnyugtat a hangja, ahogy a fülembe duruzsol. Így alszom el és közben azt képzelem, hogy ez az idők végeztéig így marad.

Labdázom, és közben pereg a film. Az ajtónál állok és csengetek. Sokára nyílik ki, már elmenni készülök. És meg sem kell fordulnom hozzá, hogy összeomoljon a kis világom. A férfi meglepett, én pedig tudom, itt és most meg fogok halni. Nem lehet elviselni a tudatot, hogy a szerelmünk egy percig sem volt őszinte. A fiatal lányból pillanatok alatt dühös fúria válik, és én a kredencig hátrálok. Olyan, mintha lassított filmet néznék. A kés a kezemben.
Aztán kimaradnak képek, a falat ütöm ököllel és zokogva ordítom,miért, miért?! Nem bírok megfordulni, nem akarom látni, hogy a földön fekszik, és a mellkasából kiáll a kés. A fejemen, egy helyen felszakadt a bőr, szerintem az a némber a serpenyővel betörte a koponyámat. De ezt csak halvány ködön át észlelem. Azt hiszem, egy rövid időre én is elájultam. A racionális énem győz. A vért el kell takarítani. Tébolyultan botladozom a házban, a felmosó vödröt keresve. Aztán a padlót sikálom. A fejemről a hátamra csorog a vér. Ki akarta venni a kezemből a kést. De nem sikerült.

Elengedlek szerelmem, már elengedlek. Azt álmodom, könyörög, velem akar maradni. De én döntöttem. Menjen, ha az a másik nő fontosabb. A szívem megszakad, ahogy előttem térdel, mégsem inoghatok meg. Nekünk nincs jövőnk és pont.

Hányadik nappal ez vajon? A labda ütemes ringatózása újra a végzetes naphoz visz. Olyan gyorsan történt minden. Én nem akarom megölni magam. Csak azt szeretném, ha rám figyelne. De a nő a háta mögül egyre csak mondja a magáét. A végén felém indul, de a férfi kitakarja előlem. A következő emlékem, hogy valami csattan a fejemen és átcsúszok egy más állapotba. Amikor magamhoz térek, vitatkoznak. Imbolyogva állok fel, kezemben a kés. A nő rám vetné magát, sikítva tépi a hajamat, észre sem veszi a kést. Aztán térdelek a kövön, a kezemen nincsen bőr.

Szürke napok jönnek. Semmi új képkocka, csak a már jól ismert részletek. A fejemen lüktet a heg. Front lesz, érzem minden porcikámban. Ilyenkor intenzívebbek az emlékek, kényszerítem magam, hogy a labdára üljek. A nő ott húzza a hajamat, ahol leütött. Haragra gerjedek a fájdalomtól és vaktában felé döfök. A férfi ki akarja venni a kezemből a kést, de nem sikerül neki. Kettőnk lendületével szúrjuk szíven a fiatal nőt. Előttem van a tekintete,
rémülten érzékeli, hogy meg fog halni. Sugárban spriccel a vér, beborítja a fehér ruhámat.
Aztán nincs tovább. A felmosóért botorkálok, a férfi monotonon zsolozsmázza, nem történt meg, nem történt meg. Csak térdelek a rozsdaszínű kövön és sikálom a vért.

2017

Ennek az alkotásnak a tetszésátlaga: 5

Alkotó
Regisztrált:
2007-06-14
Összes értékelés:
317
Időpont: 2019-10-13 21:39:04

Kedves szilkati és túlparti! Nagyon szépen köszönöm a soraitokat. Örülök, ha elnyerte a tetszéseteket. :)
Szenior tag
szilkati
Regisztrált:
2018-01-26
Összes értékelés:
1427
Időpont: 2019-10-13 01:48:02

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Jól építed fel a történetet. Végig lehet kísérni, hogy világosodik meg az emlékképfoszlányokból és az éles álomképekből a nő számára és az olvasó számára szinte egyszerre, ami történt. Tetszett.

Üdv: Kati
Alkotó
Regisztrált:
2013-06-11
Összes értékelés:
1144
Időpont: 2019-10-12 23:38:16

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Különlegeset írtál!
Ne zavarjon ám, ha nem tetsző.
Sokaknak.
Őket se kell bántani.
Sok sorodért irigyellek.
jól írsz
túlparti
Alkotó
Regisztrált:
2007-06-14
Összes értékelés:
317
Időpont: 2019-10-12 21:17:47

válasz Finta Kata (2019-10-06 20:55:46) üzenetére
Kedves Kata! Egy tapasztalt író nem nevezi más művét borzadálynak. Hacsak ki nem fejti, mit ért ez alatt. A kritika akkor jó, ha épít. Az általad leírt sorok érzéseket jelenítenek meg, szubjektív véleményt. Köszönöm, hogy elolvastad. Tekintettel a hozzászólásodra, a többi művemet sem ajánlom olvasásra.
Szenior tag
Finta Kata
Regisztrált:
2006-04-12
Összes értékelés:
12635
Időpont: 2019-10-06 20:55:46

Hogy tetszik-e?
Csak annyit mondok, hogy nekem nem tetszik, Ilyen borzdályokat nem szeretek olvasni.
Pedig én most elolvastam.
Kár volt, mert többször eszembe fog jutni,
Kata

Legutóbb történt

inyezsevokidli bejegyzést írt a(z) Tíz lépés című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) Voks-sokk című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) Voks-sokk című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Voks-sokk című alkotáshoz

inyezsevokidli bejegyzést írt a(z) Tíz lépés című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Augusztusról jutott eszembe című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Örök illat című alkotáshoz

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) A molnár fecske, veréb és a füsti fecske című alkotásho

sailor bejegyzést írt a(z) Bosszantó butaságok 3. Mire megszereted, eltűnik című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Bosszantó butaságok 7. Telefon árvák című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) A molnár fecske, veréb és a füsti fecske című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Murmur jelenti 18. Utálom Hófehérkét! című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Augusztusról jutott eszembe című alkotáshoz

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Keletről- nyugatra című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)