HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 3

Online vendég: 30

Tagok összesen: 1880

Írás összesen: 49019

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2019-10-02 16:42:57

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: Szem EszkörFeltöltés dátuma: 2019-09-27

Essz levele (9.fejezet)

9. Fejezet:
A múlt

A másnapi reggelen eléggé kókadtan ébredtem. Úgy éreztem, hogy mindjárt leszakad a hátam, furcsa volt, mert eddig az ágy sosem nyomott meg ennyire. Amikor végre jobban felébredtem, egyből rájöttem, hogy hol is mi a hiba. Alattam nem a kemény kiságyam támasztott, hanem a kőkemény fapadló. Ráadásul, ahogyan körbe néztem nem is szobámban voltam, hanem a folyosón. Bár messzire nagyon nem mentem, ugyan is az ajtóm előtt voltam, de akkor is egy kicsit meg voltam sértődve, mert ezt biztos, hogy nem én csináltam. Sem alvajáró nem vagyok sem semmi más, nem tudtam, hogy mi folyik itt, de úgy éreztem, hogy a csukott ajtóm mögött valami választ adhat nekem. Óvatosan elkezdtem, kinyitni a nyílászárót, és mikor bepillantottam mozgást láttam. Láttam, ahogyan az egyik hintaszékben, amit még én hoztam fel, benne ült valaki és ringatta magát. Ahogyan jobban próbálok fókuszálni egyre jobban láttam a betolakodó arcát. És amikor már teljes volt a kép akkor megnyugodtam. Eszter dülöngélt előre meg hátra, de valami nem stimmelt. Eszter teljesen jól nézett ki, sokkel fiatalabbnak tűnt, de még annál is, ahogyan először megismertem. Húsz és harminc körül járhatott. Mosolygott és a kezét is ringatta. Ahogyan egy kicsit közelebb lépek, bár még mindig a küszöb közelében, láttam két kis kilogó fejecskét. Két kis újszülött csecsemőt ringatott a kezében. Nagyon édesek voltak így hármasban, de feltűnt, hogy Eszter egy kicsit valahogy természetellenesen tartja a kezét, erősen fogta a két csecsemőt, hogy ne pottyanjanak ki az öléből, de közben szorosan tartotta a bal kezét az orránál. Dúdolt egy dalt, amit egyszer régen nekem is elénekelt elalvás előtt. A szívem összeolvadt a sok szép emléktől, mintha csak vajból lett volna. Ahogyan így gyönyörködtem, észrevettem, hogy nem csak a szoba lakói nem stimmelnek, de még maga a szoba sem. Hiányzott az ágyam, és a másik kettő szék is eltűnt. Nem csak eltűntek a dolgok, de még került is be néhány. A szoba centerében egy üres kis rácsos ágy pihent üresen, és a falak tele voltak színesebbnél színesebb képekkel. Mindegyiken egy boldog család üdvözölt egy hatalmas vigyorral, de minden egyes képen más-más család foglalt helyet. Mindenki boldognak látszott... Még is csak én volt az, akinek egy kicsit a szája széle a földet súrolta. Hiába volt szép az összkép, ha én nem vagyok része... Mindenki egy gyerekkel vagy egy szülővel pózolt, de nekem mindkettő hiányzott. Én voltam az egyedüli árva ebben a hatalmas családban. Attól még hogy szomorkodtam egyáltalán nem lankadt a figyelmem a show után. Még mindig figyeltem az újdonsült családot, amikor is történt végre valami változás. Eszter feltápászkodott a kiságy felé és két kezével maga elé tartotta a két kicsit... Akarom most már mondani az "egy" kisbabát. Ahogyan felemelte a csöppségeket, már tisztán láttam, hogy a két baba egy. Egymáshoz voltak ragadva, egybe nőtt a két kis tojás. Eszter szépen és finoman belerakta őket az ágyba és utána egyből felém kezdett rohanni. Én nem tudván, hogy merre szaladjak ledermedtem, de úgy látszott ez nem akadályozta Esztert, ugyan is mintha csak egy szellem lennék simán keresztülgyalogolt rajtam. Nem vett észre, sőt én nem is voltam ott. Valahogy én ott és akkor megszűntem létezni, egy árny voltam, ami nem volt szilárd. Ez pont olyan volt mintha csak egy moziban ülnék. A film szakadatlanul menni fog attól független, hogy én hol vagyok vagy, hogy mit csinálok. Eszter kiszelelt az ajtón keresztül is és megált mellette a falnál. Én követtem, ám még mindig csak egy szellem voltam az éjszakában. Remegett, és amikor elkezdte elvenni a kezét az orra elől csak úgy ömlött ki belőle a vér. Idegesnek látszott, de nem azért ami az előbb történt vele. Megfogta a ruháját és a talajt a talpa alatt, de őt valami teljesen más nyugtalanította. Megtámasztotta a falat, elővett egy benzines öngyújtót és rágyújtott egy bűzrúdra. Egy kicsit lecsillapodott, vett egy nagy lélegzetet, elnyomta a csikkjét és elindult befelé a szobába. A nagy rohanásban Eszter észre sem vette, hogy elhagyta az öngyújtóját. Én odasettenkedtem és felvettem a csili-vili kis eszközt. Az elején egy hatalmas tárt szárnyú sas szállt, ami emelkedetten és büszkén dacolt a széllel. Szokásomhoz híven zsebre vágtam és elkezdtem visszafele követni Esztert. Eszter berontott a szobába, a kiságy fölé hajolt és felvette az ikreket. Remegő kezekkel fogta a megszeppent csecsemőket, majd egy határozott mozdulattal, ketté tépte őket. Sírtak, ordítottak a fájdalomtól, de Eszter figyelmen kívül, hagyta. Az egyiket visszatette a kiságyba, még a másikat, beledobta teljes izomból a kukába, kiemelte szemetes zsákostul és kiviharzott a szobából. Ismételten csak átszaladt rajtam, balra fordult majd eltűnt egy sarkon. Én megdöbbenten néztem Eszter után, majd bementem az üvöltő kislányhoz, megkerültem és kinéztem az ablakon. Eszter még mindig vonszolta maga után a zsákot, megállt az út közepén és addig csapkodta a csecsemőt a kemény aszfaltba, amíg a sírás abba nem maradt. Mikor a hátam mögé néztem a szoba visszarendeződött és a mese hősei mind köddé lettek. Bekúsztam az ágyamba és inkább aludtam... Inkább alszok fényes nappal, minthogy bármire is kelljen emlékeznem az előbb történtekből. Amikor újra becsillant az ablakon a napsütés akkor éreztem, hogy újra eljött a reggel. Jól kipihent voltam és azzal a tudattal ébredtem, hogy végre vége ennek a rémálomnak. Ebben a tudatban jó kedvem is volt, de az ablakomban ülő aprócska kisleány keresztül húzta a számításaimat. Ott fészkelődött semmit mondó arccal, és a kertet pásztázta. Csak is egy pontra meredt a szeme, egy hatalmas földhányáson, egy pillanatra sem nézett másfele. Hiányzott a bal karja, de maga a bal oldala is végig volt sértve. Mintha csak letéptek volna onnan valamit. Ahogyan körbe néztem, hogy nincs-e megint változás, észrevettem újra hogy azok a képek a falon csüngenek, de még is valami más volt bennük. A képek nem voltak olyan harsányak és kacagtatóak mint legelőször, ráadásul mindegyik elkezdett berepedezni. Mindegyiken volt legalább egy törés, de még azok is különböztek. Valamelyikbe mintha villám csapott volna, valamelyik olyan volt, mint aminek bevertek, vagy olyan, aki éppen most kapott egy golyót. Hiába voltak olyan megviseltek a képek, egyetlen egy üvegszilánkot nem lehetett találni a parkettán. A drága kis angyal csak ült ott, és töretlenül várt... Csak várt azzal a hatalmas szemeivel, de nem tudni, hogy mire. Egyszer csak Eszter toppant be a tölgyfaajtón és lassan közeledett az ablakban kuporgó kislány felé. A szeméből vörösben káprázó vér folyt, de nem volt sérült, inkább mintha könnyezne. A gyermek háta mögé lopódzott és finoman megsimogatta, zokogva ölelte át és csak azt mondogatta, hogy mennyire szereti. A könnyfakasztó jelenet után Eszter gyengéden megfogta kislánya nyakát és egy laza mozdulattal kitekerte. A test a földre esett és élettelenül terült el a frissen mosott padlón. Szétfolyt a parkettán a feltörő vér, ami az orrából eredt meg. Ezek után Eszter a zsebébe nyúlt és elővette belőle ifjabb Esztert. Amikor lassan közelített a keze a nyaka felé úgy a képek, amik még mindig a falon üdültek elkezdtem még jobban berepedezni. Eszter a nyakához tette ifjabb Esztert és egy hatalmasat rántott rajta. A vékony kis penge végig táncolt Eszter verőerén és megárasztotta a benne áramló rózsavörös vizet. A képek mind kettétörtek és a bennük pihenő szilánkok mind elszálltak a szobában. Mint eső hullottak a szétszórt üvegszilánkok, és ahogyan elérték Eszter úgy még jobban elkezdték szétkaszabolni az érzékeny lányt. Nagyon gyorsan történt minden, olyan volt mit akárcsak egy háború, csak akkor lett vége, ha mindenki már csak holtan feküdt a földön. Az üvegek eltörésekor az ajtó bevágódott az orrom előtt, de még így is túl sokat láttam. Neki estem az ajtónak, hogy segítsek Eszteren, beakartam törni ám hiába. Sokáig nem nyílt meg előttem az ajtó, csak ott állt zárt kilincsel és hagyta, hogy valaki szenvedjen mögötte. Hagyta, hogy fájjon neki és nekem, mert ő is még egy kicsit tovább akarta élvezni a szenvedést. Amikor már végképp feladtam az ajtó tárva nyitva volt, és ugyanúgy állt, mint ahogyan én hagytam. Eszter és a két kicsi ott ültek megtörten és várták, hogy mikor jövök vissza hozzájuk. Én bementem a szobába, magam mögött becsuktam az ajtót, és eldöntöttem. Együtt érzően néztem a három szerencsétlenre bár tudtam, hogy ez már nekik nem nagyon segít. Ők úgy tettek, ahogyan mindig és most, hogy tudják, nincs tovább inkább hallgatnak és várják az örök békét. Végig mértem őket majd egy ötlet született meg bennem. Fogtam az ikreket és közelebb toltam őket egymáshoz. Belenyúltam a zsebembe és kivettem belőle egy tűt, amit még hajdanán vettem el Esztertől. Megmarkoltam, hisz éreztem, hogy ez egy jó döntés lesz nekik és nekem is. Bőszen neki iramodtam a varrásnak. Nem volt egy könnyű menet, de a végeredmény nem hagyott bennem csalódottság érzetet. Össze vartam a két kislányt, hisz egymáshoz tartoztak, és hiába is fáj majd így a magány, de ők egymás részei. Ők alkotnak együtt egy teljes embert. Ekkor mikor befejeztem a varrást és büszkén néztem végig a két csemetén felálltak és elindultak az ajtó felé. én csodálkozva néztem a két ifjút, lassan, nem kapkodva kiballagtak az ajtómon, végig a folyosón, majd végül a főbejáraton. A kert most furcsa módon fehér fényben úszott, elvakítva mindent és mindenkit. A két lány egyenesen belegyalogolt a teljes megtisztulásba és csak mentek beljebb és beljebb. Én az ajtóból, próbáltam figyelni, de hátulról valaki meglökött. Eszter volt az és ő is szint úgy a fény felé gyalogolt kezében ifjabb Eszterrel. Felzárkózott, a lányok mögé, és mikor már csak egy karnyújtásnyira volt tőlük, akkor megálltak és mind a hárman még egyszer utoljára hátra néztek. Mosolyogtak rám, megszólalni nem szólaltak meg, de a szemük, a testük és a tekintetük mind azt mondta, hogy: "Köszönjük". Aztán belesétáltak a fehér tisztaságba és amijen gyorsan jöttek olyan gyorsan távoztak is. Sosem felejtem el őket, szívembe zárom azokat az embereket, akik a télben és a hőségben is mellettem szolgáltak. Akik velem küzdöttek az igazi ellenséggel szemben.... Szeretlek titeket.

Mindjárt vége a kalandnak, a következő résszel véget ér...

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Még nem érkezett hozzászólás ehhez az alkotáshoz!

Legutóbb történt

inyezsevokidli bejegyzést írt a(z) Tíz lépés című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) Voks-sokk című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) Voks-sokk című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Voks-sokk című alkotáshoz

inyezsevokidli bejegyzést írt a(z) Tíz lépés című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Augusztusról jutott eszembe című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Örök illat című alkotáshoz

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) A molnár fecske, veréb és a füsti fecske című alkotásho

sailor bejegyzést írt a(z) Bosszantó butaságok 3. Mire megszereted, eltűnik című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Bosszantó butaságok 7. Telefon árvák című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) A molnár fecske, veréb és a füsti fecske című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Murmur jelenti 18. Utálom Hófehérkét! című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Augusztusról jutott eszembe című alkotáshoz

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Keletről- nyugatra című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)