HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 3

Online vendég: 31

Tagok összesen: 1880

Írás összesen: 49019

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2019-10-02 16:42:57

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / novella
Szerző: zsarátnokFeltöltés dátuma: 2019-09-30

Hülye gyerek

Péntek délelőtt volt. Az iroda ablakából a Mátra napsütötte bércei mosolyogtak, és egy újabb hétvége közelsége lassan feloldotta a hivatalnoki körbekerítettség belső, szemöldökráncoló szigorát. Azok hárman ott bent érezték ezt, de Idának, mint általában, most sem volt jó kedve.

- Menni kéne innen. Miért írtam alá? Ezekben a napokban telne le a felmondási idő. Mennyire hülye voltam, istenem. Azóta sokkal rosszabb. Hazudtak.

A másik kettő egymásra nézett, s finom mosolyt váltott. Attila nyitott be ekkor.

-Halihó. Szép jó reggelt a hölgyeknek. Uram!- rikkantott frissen, harsányan, s hozzá egy idétlen, félig sikerült pukedlit mutatott be.

- Attila - nevetett föl Ági. - Már megint hülye vagy!

A piros pólós fiú felnyerített.

- Na, tessék! Ez jár nekem? Hát így kell velem viselkedni? Különben sem én vagyok a hülye, hanem az ott, kint. - mutatott a folyosó irányába.

- Mi van már megint? - kérdezte Ági.
- Az a nem normális hesszeli az ügyeimet. Baszogat. Nincs jobb dolga, csessze meg.
- Mondtam, mennünk kellett volna. Nem csináltuk, rábasztunk. Aláírtuk. Ennyi. Most már nyeregben vannak.
- Miért írtad alá, Ida? Ha ennyire ismered őket, miért nem álltál fel? - szólalt meg István nyugodt hangon, félreeső asztala mögül.
- Nem tudom. Tényleg hülye voltam. De még mehetek.
- Ez a sorsunk: irodában ücsörögni - sóhajtott a negyvenes éveit taposó férfi és a nagy panoráma ablak felé fordult. A Mátrát figyelte.
- Nézzétek! Ott kéne lennünk. Akkor legalább éreznénk, hogy élünk.
- Én így is érzem, Pityu - somolygott Ági - ez csak a te ügyed.
- Lehet.
- Na húzok, mert rám állt - vigyorgott Attila, s a következő pillanatban kiviharzott.
- Ez bolond - derült Ági, s a félig nyitva maradt ajtó irányába indult. Be akarta csukni, de ekkor azokra a jellegzetes, selymesen szapora léptekre lett figyelmes, melyek túl sok jóval soha nem biztatták.
- Úristen, jön - és sietve a helyére huppant.

Vékony, kerek arcú fiatal férfi lépett a szobába. Minden mozdulatát valami fojtott, rendezetlen indulat, szemmozgását düh, tetetett fölény, arcrándulásait kötelező főnöki szigor határozta meg, mely épp annyira volt nyomasztó, mint amennyire gyermekded és groteszk. Ági asztalához csörtetett.

- Ezek a helyrajzi számok kellenek. Kérd le mind! Egyenként, részletesen. Csináld, minél gyorsabban - affektált hadarva, kissé emelt utasító hangon.

- Jó, Ádám. Hívom Szabolcsot.
- Csináld! Ha kész vagy beszéljünk!

Ági a telefon után nyúlt.

- Szia, Szabolcs! Sorolom, ok?

István figyelte a középkorú nőt. Nézte arcát, szemüvegét, leplezett szégyenét, arisztokratikus fegyelemmel teli mozdulatait. Nézte, ahogy állt, ahogy igyekezett, ahogyan megfelelt a pillanatnak, melyben megalázták. Percek teltek így. Ági telefonált, jegyzetelt, értelmezett, s néha félretolta szempillája környékéről azt a pici fürtszerűséget, mely szinte ott sem volt. Feszülten, mégis valahonnan, ki tudja milyen mélyről előhúzott ősi méltósággal szorította a kagylót. Számokat olvasott, kérdezett, s nevetgélt is, hisz így kívánta a kötelező kedélyeskedés, és a vonal másik végén, úgysem tudták, mi történt az imént.

- Ez az összes, vagy.....várj csak! Itt van még három. Mondom, okszi?

Gyors, puha léptek hirtelen, és a következő pillanatban kicsapódik az ajtó. Dúltan, vörös düh-rózsákkal az arcán, kilincset markolva Ádám tört be. Nagyra düllesztett szeme Ágira tévedt.

- Ha befejezted, gyertek mindhárman az irodámba. Jó?? - fakadt ki, s ekkor már Istvánra meredt.

Nem várt választ, az ajtót becsapta, s légnemű vágtáját másodpercek alatt elnyelte a folyosó. Ági telefonált még. Ádám hirtelen rohama, látszólag nem érintette meg. Papírjait bogarászta és diktált. Mereven a feladatra koncentrált. Ida ekkor Istvánra nézett.

- Ez most nagyon hülye.
- Mennünk kéne.

De Ági csak telefonált. Régi vágású aprólékossággal végezte a dolgát most is. Higgadtan, beletörődötten, tűréshez szokva. Pár perc, s Ádám puha vágtája közeledett ismét.

- Mi van már??!! - ordított befelé és újra elviharzott.

Erre Ági is befejezte. Felhős arccal nézett a másik kettőre.

- Menjünk!

Felálltak mind, s elindultak. A folyosón csend, az irodákban halk, ideges homály. István ment elől. Érezte a helyzet lehetetlenségét. Tudta, ebben a pillanatban biztosan tudta, hogy ez nem mehet tovább. Ez nem lehet az ő élete. Túl méltatlan így. És mégis. Vajon min múlott, hogy nem vitte többre? Erre gondolt, s ment és próbált mosolyt erőltetni, legalább a látszatméltóság kedvéért. Mert már bizonyos: minden csak színpadiasság, s úgy is kell hozzá állni. És mennyire nehéz ez.
Ádám indulattal rivallt feléjük, mikor az irodája ajtajához értek.

- Na végre! Üljetek már le!

Azok hárman komor ábrázattal, kelletlenül foglaltak helyet. A főnök kölyökarca vörösen lángolt. István a szemeit figyelte. Zavarosan forogtak. - Egészen szürreális - gondolta, s tekintete Ágira tévedt. Ő rezignáltan révedt Ádámra. Homloka gödrös, szája szeglete árnyékos volt. István még sohasem látta ilyennek. Ida feszülten mocorgott a kényelmetlen ülőalkalmatosságon. Büszkének próbált látszani.

- Mit képzeltek? Mi ez a viháncolás? Mi ez a kurvaanyázás Ida? - ordított Ádám.
- Mi van? Miről beszélsz?
- Az állandó hőbörgésről, a lázongásról.

A fiatal főnök ekkor már az asztalt verte.

- Így nem lehet viselkedni, se most itt, se máshol az életben. Vagy, szerintetek ez egy koncentrációs tábor? Tényleg ennyire szar lenne? El kell akkor menni. El, a fenébe! Világos? Én nem értem, egyszerűen nem értem mi a bajotok?

Arcán rángások rohantak végig, kezei a valóságosnál nagyobbnak és fehérebbnek látszódtak, miközben sipákolt.

- Aláírtátok, nem? Menjetek a fenébe!

Most karjaival kicsi asztala szélébe kapaszkodva, törzsét egyenesre feszítette, s Ági felé fordult. Képén nyegle fintorral, leereszkedő modorban folytatta.

- Veled együtt sok mindent megcsináltunk már. Együtt, emlékszel? Együtt. Pedig volt annyi szarság. Tudod, hogy hétfőn fontos egyeztetésünk van odaát. Várom, hogy jössz, hogy majd beszélünk, de már péntek és nagyon úgy tűnik, teszel az egészre.
- Ugyan Ádám, ma akartam erről beszélni veled.

Ági csendes volt és megilletődött. Higgadt próbált maradni, de hangja kissé remegett. Mindig nehezen viselte a leckéztető arroganciát, s ezt, abban a pillanatban sem volt képes leplezni. István ült és igyekezett a helyzeten kívül helyeznie magát. Mert vannak - gondolta - akik dominálnak, ők az elmondók, a magyarázók. És vannak a meghallgatók, az elszenvedők, a folyton megtörhetők. Ők vannak többen. Legalábbis, most így hitte. És vannak végül a megfigyelők. Csak kevesen. Elemi erővel érezte: közéjük akar tartozni. Mindig, minden helyzetben csak megfigyelni. Bármi van, csendben elemezni, szituációs "fotókat" készíteni. Elidegenítődni. Csakis így tud sérülésmentes maradni. Ő nem lesz soha elmondó. Nem lesz sohasem magyarázó, de az elszenvedő szerephez sincs semmi kedve. A megfigyelő pozíció méltó. Neki való. A hangerő időközben emelkedett. Ádám kiabált.

- Nem tudom mi van veled, Ági. Úgy viselkedsz, mint egy hülye gyerek.
- "Hülye gyerek"! Neked mondott ilyet bárki? Anyukád szidott így valaha? - szólalt meg színlelt higgadtsággal Ida.
- Ó, sokszor. - vigyorgott Ádám cinikusan
- Ági az anyád lehetne.
-Jelentsen fel! Nem érdekel.

Ádám előbbi kirohanása - a "hülye gyerek", Istvánt is megbillentette kissé, viszont arra ügyelt, hogy a megfigyelés elemelő biztonságát megőrizze. De miért üvölt? - ezen gondolkodott. Mi készteti erre? Szimplán az erőfölény, vagy az erőfölény fenntartásának kényszerűsége? Nézte Ádám furcsa, eltorzult ábrázatát. Nézte, amint váratlan mozdulattal két tenyerébe temette arcát, és ahogyan néhány másodperccel később ellágyulva tekintett föl ismét.

- Én ezt egy héten legalább négyszer kapom meg odaát. - folytatta csendesebben, s már a középkorú férfit fürkészte. - És elviselem.
- De miért? Nem lenne muszáj - csapott le a hirtelen adódott lélektani pillanatra István. - Jogunk van méltóságunk védelmére. Tudod Ádám: az úgynevezett emberi méltósághoz való jog.
- Ugyan már! Az nincs. Az nem létezik, csak a mesében.
- Ó, nem. Tévedés. Ebben a században ez már nem lehet kérdés - felelt kétségbeesett igazságkereséssel István.
- Miért van az, hogy úgy érzem, hülyének néztek? - dörmögte Ádám dacosan az orra alá. - Ez a balfasz, ez a balek, mondjátok, mihelyst kilépek tőletek. Hiszen hallom is sokszor. Igen, a saját fülemmel hallom. Én pedig szeretlek titeket, és ezt az egészet. Ezért nem álltam még fel.
- Valóban? És te így beszélsz azokkal, akiket szeretsz? - "Hülye gyerek"? Kikérem magamnak a többiek nevében is - dőlt hátra Ida megkönnyebbülve.
- Jó, tessék! Nem érdekel.

"Hülye gyerek"- merengett István. Hát ilyen egyszerű? Ennyi lenne az egész? De mitől lenne több? István most Ádámra és Ágira gondolt. Két ember, két különböző kor, s végül ki tudja min múlik.

Ádám sötét szemgolyói fenyegetően, eszelős gyorsasággal jártak körbe. István kíváncsian nézett a többiekre. A végét várták, tekintetükkel menni kéredzkedtek. - Megfigyelni - sulykolta magába - s tudni: minden helyzet csak addig bír bármilyen hatással, csak addig érvényes, míg jelentőséget tulajdonítunk neki, míg maga alá képes vonni. Utóbb nem létezik majd. Távolítani tehát és megfigyelni. És semmi mást nem csinálni. Nem üvölteni vissza, mert az értelmetlen, s meddő. A lázadás itt amatőrizmus.

Így merengett ott, a szűk, levegőtlen toronyházi irodában. Igazolást keresett, s hitte, hogy talált, de se akkor, abban a pillanatban, se pedig később nem tudta eldönteni: mindez bölcsesség-e, vagy csak egyszerű, kényelmes önámítás, hamis póz, netán mégis valami ősi félelem, esetleg - és erre alig mert gondolni - a hierarchikus dermedtség táplálta közönséges, szervilis gyávaság.

2019.09.30.

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Alkotó
Regisztrált:
2014-07-12
Összes értékelés:
163
Időpont: 2019-10-08 20:21:19

Sziasztok!

Remélem a cím senkit nem riaszt meg.

Üdv: István

Legutóbb történt

inyezsevokidli bejegyzést írt a(z) Tíz lépés című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) Voks-sokk című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) Voks-sokk című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Voks-sokk című alkotáshoz

inyezsevokidli bejegyzést írt a(z) Tíz lépés című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Augusztusról jutott eszembe című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Örök illat című alkotáshoz

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) A molnár fecske, veréb és a füsti fecske című alkotásho

sailor bejegyzést írt a(z) Bosszantó butaságok 3. Mire megszereted, eltűnik című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Bosszantó butaságok 7. Telefon árvák című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) A molnár fecske, veréb és a füsti fecske című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Murmur jelenti 18. Utálom Hófehérkét! című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Augusztusról jutott eszembe című alkotáshoz

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Keletről- nyugatra című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)