Nyár vége volt. Már megnőttek, megerősödtek a fiókák. Lassan csomagolni kezdtek a hosszú útra. Nagy csapatokban készülődtek, közben még néhány repülő rovart is elkaptak, hogy ne éhesen keljenek útra. Nagyon szomorú volt a kis molnár fecske, hogy el kell hagynia barátját a kis verebet. Rokona a füsti fecske, aki már elkészült a csomagolással odarepült hozzá. Ő is nagyon bánatos volt, hisz neki is el kell hagynia kedves fészkelőhelyét, hazáját egy időre. Hisz itt télen nem találnak elegendő élelmet. -Tavasszal majd újra találkoztok, újra visszatérünk majd ide és újra minden a régi lesz. - mondta - azzal huss, a fecskék egyszerre felszálltak és elindultak dél felé. Egy időre még az ég is beborult, ahogy eltakarták a kedves kis madarak az égboltot. A kis veréb bánatosan nézett utánuk: - Szerencsés utat! Visszavárunk! - kiálltotta utánuk.



Az együttérzés gyógyít. Hazából mindenkinek csak egy van.