HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 3

Online vendég: 12

Tagok összesen: 1886

Írás összesen: 49116

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2019-11-18 17:49:15

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / novella
Szerző: black eagleFeltöltés dátuma: 2019-10-31

Te vagy az - a nő

Egyedül sétálni... Nem is olyan rég, szinte tegnap, még maga volt a nyomor. S nézd, most mégis... sétálok, egyedül, ugyanitt, a nyomornak nyoma sincs, én pedig úgy idézem fel, mint egy tegnapi teadélután képeit. Mintha semmi sem tudna már bántani.

Percekre néha még azért el tud szomorítani az élet, aminthogy nem is olyan rég csupán percekre tudott felvidítani, hogy aztán még súlyosabban telepedjen vissza arcomra a mosolytalanság. De bántania... már nem sikerül.

Ha belegondolok, az is egy nehéz perc volt, amikor a WC-n ültem anyádéknál, az estén, amikor hosszú autóút után beugrottunk egy három órás "öt percre", hogy bemutass a szüleidnek, akiket elképzeltél, s akiket ezért én is elképzeltem, és meghallottam, hogyan támad rád suttogva a valódi anyád: elment az eszed, fiam?!, te nem látsz a szemedtől?!, ez a nő nem tud szeretni!, ennek még egy házi kedvence sincs!, se kutyája, se macskája!, ennek te nem kellesz!, ennek csak egy balek kell, aki a nyakába veszi!, ez a nő megrág téged, aztán amikor jól meghízott rajtad, majd szépen kiköp!, ezt én nem fogom még egyszer végignézni! Minden lelki erőmre szükségem volt, hogy ne kezdjek bömbölve sírni ott a WC-n és ne okádjam tele félig emésztett benzinkúti gyorskajával édesanyád makulátlan csészéjét. De aztán mélyeket lélegeztem, megráztam magam, leráztam magamról a rágalmakat, mint kacsa tolláról a vizet, és mit sem tudó ábrázattal kiléptem (fölemelő volt, hogy meg tudom tenni ezt érted); anyád negédesen végigvigyorogta az estét, én pedig ártatlan képpel végigettem. Mindennek vatta íze volt persze, s én azt akartam, hogy az is legyen. Azóta az a ház nem a szüleid háza. Az a ház anyádék háza. Anyádék, anyádék, anyádék, ajándék. Az élet egy ajándék... kajándék. Kaján vicc az egész.

Most enyém a biztos tudás éles kontúrja, neked maradt a sejtés lazúros nemtudása, de te sem erőltetted azóta, hogy egyszer is visszamenjünk. Viszont igazából... nem is fáj. Már nem. Mégis szükségem volt rá, hogy hazajöjjek egy kicsit. Sok volt nekem hirtelen a város, meg a három fogás anyádék házában, amit egy hete nem bírok megemészteni, és hát, ha-ha-ha!, most én hagytalak magadra magaddal. Talán, hogy lássam, mennyire tudok hiányozni neked, hogy lássam, megijedsz-e úgy, mint ahogy én megijedtem a vasárnap estéken. De persze közben azt is tudom, hogy te nem ijedsz meg. Te nem ijedsz meg semmitől. Nem ijedtél meg anyádtól sem, hallottam, ahogy fojtott hangon rendre utasítod, ami, valljuk meg, egy vasorrút a saját mézeskalács-házában, hogy is mondjam... Mindegy. Szóval neked ott van a városod, és erős vagy. Én csak belemarkolok majd anyám sírjának földjébe tíz körömmel, és a virágait könnyekkel locsolom meg. Utána gyászkeretes körmökkel újra könnyű és hófehér leszek, és tiszta lélekkel tudlak megnyugtatni, amikor felhívsz, hogy ugyan életem, mondtam, hogy csak a mindenszentekre jöttem haza., ez nekem nagyon fontos., ne is törődj vele...

*



Ne is törődj vele... mekkora füllentés. Hiszen semmi sem esik jól annyira, mint a törődésed. Füllentés, fullantás... hm... ha már fullant a nő, akkor biztuti, hogy már egy pár a pár, szóval... ez jó. Ez egy tünet, és jó. Az is jó, ha megijedsz és hiányzom és hívogatsz. Hívogass csak, kérlek, olyan jólesik. Találd ki, érezd meg, mikor gondolok rád, abból is tudom, hogy te vagy az, te gazember. Mindig is te voltál. Ott voltál valahol a világban, nekem. S én ezt mindig tudtam, csak épp nem tudtam róla, érted? Egyszer majd elmesélem, és akkor talán én is megértem végre. Ha-ha-ha!

Boldoggá tesz, hogy erre gondolhatok, és hihetetlen, hogy azok közül, akik magamra hagytak, egyedül a boldogság tért vissza. Kicsit megváltozott persze, időközben más lett. Miközben erre-arra kószált, úgy tűnik, fölszedett ezt-azt, régi sallangoktól meg megszabadult; mintha sokkal szebb lenne most, letisztult, egyszerű. Milyen is az illata? ... Igen, mint az új iskolaszereknek. Milyen mókás, ha-ha-ha! Pedig valóban olyan. Amikor kislányként a makulátlan, új füzetek között válogattam és a mellemhez szorítva őket szökdécseltem velük, úgy éreztem, különleges vagyok, úgy éreztem, előre léptem egyet. Egy jó nagyot. Hogy hova, merre, azt persze akkor még nem tudtam volna megmondani, csak a pezsdítő illatot éreztem, amit a lapok közül kiszippantva tettem a magamévá. Igen, az élménynek még az illata is az enyém volt. Az enyém...

Sok év iskolája kellett hozzá, hogy végül minden illatos füzetet és tankönyvet, minden bepiszkítatlan tanszert feledve megtanuljam, hogy az a fogalom, enyém, egy tévedés. Egy nagy-nagy tévedés, mert ilyesmi nem létezik, soha nem is létezett, és aki ezt hajtogatja, az mind hazudik, és akit ért már veszteség, aminek dacára mégis képes rá, hogy még kimondja, enyém, az mind hazug, mind hazug bolond! A tudatlanság mintha egybeolvadna a hiszékenységgel, s mintha e kettő elegye megszülné a hazugságot, ami a legszaporább kártevő.

Ma már tudom, hogy semmi nem lehet az enyém. Emlékszem, általánosban volt az osztályunkban egy lány. Egy magányos lány, aki minden napon kérte, hogy menjek át hozzá. A családja gazdag volt. Ezért én csak néha mentem át, és akkor is feszes, kissé zavart ólomléptekkel, mintha folyton szégyellnem kellene magamat valamiért. Nagy volt a házuk és kínosan tiszta, és a lánynak olyan játékai voltak, amilyenekről én még csak nem is álmodhattam. Jó volt ott lenni, és rossz volt ott lenni. Rossz volt eljönni, és jó volt eljönni. Letelepedhettél a puha szőnyegre, és a kezedbe vehettél bármit. Veled szemben a lány, és szépen megosztoztok a játékokon: én leszek X, te leszel Y., az enyém lesz Z, a tiéd lesz W... Az élet épp ilyen... Vendég vagy, letelepedhetsz, de majd fel kell állnod és el kell menned; amit időközben találsz, bármit a kezedbe vehetsz, és ha tudsz vele bánni, használhatod, de végül vissza kell majd adnod; semmi sem a tied; a tied nem létezik. Mégis, amikor te a tenyeredre vettél és letettél a világodban, úgy mutattad be az elegáns hajlékot, hogy ez mától itt mind a tiéd. S én megjátszottam, hogy elhiszem neked. De valójában én egy csöndes eretnek vagyok a világot benépesítő sok-sok enyém-tied-hívő között. Ártalmatlan, csöndes eretnek. Csak a világ olyan hangos; néha már fülsiketítő az a sok hazugság.

*



Az asztal... Gond nélkül ki tudok sétálni ide a meredélyhez. Szeretek leülni a padra, ahol te üldögéltél. Na tessék!, már megint hozzád beszélek. Szegény!, még akkor is traktállak, amikor nem vagy itt; most biztos épp csuklasz valahol, ha-ha-ha! Ne haragudj, de... olyan sok csend gyülemlett fel körülöttem... még mindig annyira félek tőle, hogy folyton hangokat kell keltenem, eleven, színes, meleg lélekhangokat. Hm... most jut eszembe: milyen könnyű a tiedet felidéznem. Mert a te hangod mindennél színesebb. A melege valósággal odavonzza a fejemet a melledre, és nem számít, mit mesélsz a nap végén, én csak hallgatom, a szüneteidre kérdésekkel fűzök újabb láncszemeket, hogy folytasd, mesélj, akármit... és, hát... olyan jó gondolni ránk. Igen, ránk. Mert ha rád gondolok, én csakis magammal együtt vagyok képes látni téged, mintha öröktől fogva így lenne s mintha ez volna a világ legalapvetőbb rendjének legfőbb feltétele; kiintegetek magam felé a képzeletemből, ahol szorosan karollak, és jelzem, hogy minden okey és, hogy milyen szuper ez a pasi. Te meg persze úgy teszel, mintha észre se' vennéd, mit jelelnek egymás közt a csajok, pedig te mindig mindent kiszúrsz. Engem is így vettél észre...

Ott voltam a vízben, ott ni... olyan hideg volt az a víztömeg, hogy amikor néma hápogással belegázolva hirtelen a mellemig magába nyelt, már lépni se' bírtam. A hideg víz megemelt, hogy többé nem érezhettem a talajt, s mintha a tó kitalálta volna a szándékomat, elkezdett húzni befelé... Amikor először lebukott a testem, azt hittem, néhány pillanat lesz csupán, hogy a tóé legyek. De az életösztön még kínozni akart egy kicsit; kapálóztam és hol a furán másnapos szűztea ízű vizet, hol a víz hidegétől jegessé váló levegőt nyeltem sikoltozva. Milyen fura volt az a hang... mintha önmagam előtt esdekeltem volna, hogy ne haragudj, amiért ezt teszem veled, én nem akartam semmi rosszat, most sem akarok, de meg kell öljelek, nem bírom tovább...

Nem értem, mások miért csak könnyek között tudnak emlékezni hasonlóra. Ha képesek emlékezni egyáltalán. Én még mosolyogni is tudok rajta; milyen béna voltam, te jó ég!, ha-ha-ha! De te nem voltál az. Te magadra vállaltad a sors szerepét, és eldöntötted, hogy nekem élnem kell. Ott a hideg vízben mi egyszerre ébredtünk. Mintha egy jelképes közös alámerülés rítusában osztoztunk volna. De ennél is többről volt szó. Mert ott és akkor semmi sem volt jelképes: sikerült végre elpusztítanom magamat. Te pedig, amikor felbuktunk a víz alól, egyszerre születtél újjá velem. Mikor berohantál a vízbe, te is önmagad felé futottál, akárcsak én. Ki hitte volna, hogy miközben önmagunkat keressük, valaki más is szembejön majd ott velünk, hogy soha nem ismert, de mindig vágyott új énünket kézen fogva elénk vezesse...

*



A nyaraló... Onnan néztelek. Ott álltam az ablaknál, a virágot formázó vasrács és a függöny mögött, és csak néztelek. Próbáltalak kitalálni: milyen lehetsz? Az emberek olyan keveset tudhatnak egymásról. Azt latolgattam, vajon mennyi gonoszság, mennyi hidegség bújhat meg benned, mennyiben hasonlítasz arra, aki engem ide juttatott, a virágot formázó vasrács mögé. Nem a különbséget kerestem, ahogyan bárki más tett volna, hanem az azonosságot, hogy legyen mivel lebeszélnem magamat, nehogy odamenjek hozzád. De odamentem. A lábaim elárultak, és odavittek. A jó katona tudja, melyik parancsot kell megszegnie, ezt is te szoktad mondani. És te csak tudod... A lábaim tehát jó katonák. Ezt meg én mondom.

Hm... mekkorát nőtt azóta ez a picinyke nyaraló... Amikor még ez volt minden, valósággal összeroppantott a szűkös falaival. Most... ez a legszebb, legtágasabb palota. Mert most már csak akkor kell idejönnöm, amikor épp a kedvem tartja. Mert te nekem adtad a városodat. Talán a boldogság tolta szét erős karjaival azokat a szűkös falakat. Most minden kis zugát babusgatom és minden kis szeplőt dédelgetek rajta. Minden megváltozott, mondjuk ilyenkor, pedig világos, hogy csakis mi változhattunk. A szépség, amire váratlanul rátaláltunk, ami most mindenre rávetül és mindent, amit régről ismerünk, megszépít, az valójában belőlünk fakad. Bennünk van, és sugárzik kifelé. Én téged találtalak meg a tó hideg vizében. S most minden téged tükröz.

Te voltál az első, aki visszajött. Pedig te el sem mentél. Viszont most már mindig itt leszel velem, ezt biztosan tudom. Onnan tudom, hogy te ezt sosem ígérted. Azok, akik ígérnek, igazából mintha csak önmagukat próbálnák biztosítani, de soha nincs annyi erejük, hogy hűek legyenek a szavaikhoz. A szavak ("ígérem, esküszöm, örökké, soha...") mindig erősebbek náluk. Egy ember csakis önmagához képes hű maradni. Önmagához, akit talán a legkevésbé ismerhet. Te nem vagy túl beszédes, helyetted a tetteid ígérnek. S én ezért hiszek neked.

Velem vagy most is, magammal hord'lak mindenhova. Na, nem a retikülömben, ha-ha-ha! Valami varázslatos módon vagy jelen mindenhol, ahova csak nézek. Pedig nem, én nem vagyok szerelmes. Nem vagyok. Majd az leszek, ha te is az leszel, ha-ha-ha! Egyszerűen csak... egyedül voltam... istenem, hát féltem, fáztam, éheztem és... végül feladtam. És most te itt vagy. Újra van napfény, újra van levegő és visszatért a biztonság. Egyszerűen csak örülök nekünk. Annak, hogy vagyunk. S mostanában jövök rá arra is, hogy mindez azért lehet, mert én csak akkor vagyok, ha vagyunk. Érted? Én csak egy vagyunk-ban tudok létezni. A vagyok-ban nincs semmi. Semmi, ami életben tartana.

Na, nézd csak! A mobilom! Milyen határozott mozdulattal tudok most érte nyúlni... A fülemhez rántom, mint a húszéves nyegle fruskák: Szia, édes!

Már azelőtt hallom a hangodat, mielőtt megszólalnál: Hú! Hát, ezt hamar felvetted. Épp a kezed ügyében volt a telefon, vagy mi?

Hangod még a vonalban is az élet csöpögő nektárja. Hogy ez sziruposan hangzik? Na és aztán? Csak a fejemben hangzik el. Ott aztán olyan szirupos lehetek, amilyen csak lenni akarok. Ahogy meglepődsz, elmosolyodom, mert látlak, látom az arcodat, és... mert már tudok mosolyogni. Nem, nem volt a kezemben, édes. Csak egyszerűen... tudtam, hogy te vagy az.

Hamarosan következik: Te vagy az - a férfi, a nő és a város (ha valakit érdekel) :D

Ennek az alkotásnak a tetszésátlaga: 5

Alkotó
black eagle
Regisztrált:
2016-11-18
Összes értékelés:
1887
Időpont: 2019-11-05 03:11:56

válasz oroszlán (2019-11-04 11:52:02) üzenetére
Kedves Ica!

Érdeklődésed számomra megtisztelő, szívből köszönöm a figyelmedet, örülök, hogy itt voltál.

Laca ⚘
Szenior tag
oroszlán
Regisztrált:
2012-04-25
Összes értékelés:
7842
Időpont: 2019-11-04 11:52:02

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Kedves Laca!

Mondig érdeklődéssel olvasom az írásaidat!
Fenn tudod tarlani a figyelmemet, elgondolkodtató!
Szeretettel gratulálok
Ica
Alkotó
black eagle
Regisztrált:
2016-11-18
Összes értékelés:
1887
Időpont: 2019-11-04 06:53:12

Kedves Kankalin, Kati, Klára és Bödön!

Mindenkinek köszönöm a figyelmet, a megtisztelő jelenlétet. Örülök az érdeklődésnek, az olvasásnak s hogy az új rész hossza és mássága sem okozott csalódást.

Laca
Szenior tag
Klára
Regisztrált:
2012-08-19
Összes értékelés:
2513
Időpont: 2019-11-03 14:42:06

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Kedves Laca!

Amíg olvastam a novelládat, az jutott eszembe milyen jól ismered a női lelket. Bár az egész egyfajta "lelkizés", mégsem érzem sem szentimentálisnak, sem unalmasnak. Remekül írsz, lebilincseled az olvasót. :)

Szeretettel: Klári
Szenior tag
szilkati
Regisztrált:
2018-01-26
Összes értékelés:
1514
Időpont: 2019-11-03 12:37:51

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Szia Laca!

Jó, hogy a belső monológ formát végig megtartod, így helyükön vannak olyan szavak is, amit hangosan egy másik valakinek nem így mondanánk.

Szeretettel: Kati
Szerkesztő
Kankalin
Regisztrált:
2009-10-05
Összes értékelés:
6846
Időpont: 2019-11-03 12:01:03

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Szia Laca! :)

Olvasmányosan írsz, mint mindig. Könnyű belehelyezkedni ebbe a történetbe, engem végig bent tartott.
Nagyon tetszik, hogy az eseményeket két szemszögből mutatod be, így a tulajdonságok is érdekesen alakulnak, mert megmutatkozik, hogy a szereplők miként látják önmagukat és egymást, miként látják ugyanazt a helyzetet. Jó ötletnek tartom ezt a kibontást.
A beszédstílus lazává teszi a szöveget, könnyen emészthető, az érzéseket is jól adod át.
Nagyszerű írónak tartalak.
Kíváncsi vagyok a következő részre. :)

Szeretettel: Kankalin
Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
8490
Időpont: 2019-11-02 08:57:59

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Kedves Sas! Ilyen hitelesen csak az tudja ábrázolni a női lelket, aki ismeri a nőt - szőröstül, bőröstül. Humorral fűszerezve, ha, ha, ha! Klassz volt! Nagy érdeklődéssel olvastam, mint minden írásod. Üdv: én

Legutóbb történt

Bödön bejegyzést írt a(z) hópelyhek című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Érzéki csalódás című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Fritz kalandjai: Tudod mit...? című alkotáshoz

Tóni alkotást töltött fel A vers ABC-je = Ó címmel

sailor bejegyzést írt a(z) hópelyhek című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Éhség című alkotáshoz

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) hópelyhek című alkotáshoz

ElizabethSuzanne alkotást töltött fel Készülődés a nagy útra címmel a várólistára

sailor bejegyzést írt a(z) hópelyhek című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) hópelyhek című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Zártkörű című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Fritz kalandjai: Tudod mit...? című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Fekete szemek című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Fekete szemek című alkotáshoz

alberth alkotást töltött fel Akkor élünk mi igazán... címmel a várólistára

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)