Ősz volt, hűvös és erősen hullani kezdtek az elszáradt, színes levelek. Csomagolt Gólya, Fecske, Daru, Bölömbika, Búbos banka, és Vadlúd is. Nagyon izgatottak voltak, ezernyi kérdés kavargott a fejükben. - Vajon nem fogunk eltévedni? Vajon nem hullunk el, mint az őszi legyek? Számtalan veszély les majd ránk, szembe kell néznünk az éhezéssel is, hiszen jóformán semmit sem eszünk az utazás alatt- tették fel sorra magukban ezt a kérdést. Aztán eljött a nagy nap, felszállt a madársereg. Egy kis időre eltakarták a Napot is, annyian voltak. Mint a magasból lezúduló vízesés morajló hangja, mint a haragos, hullámokat felkorbácsoló tenger, úgy hömpölyögnek végig éjszakákon és nappalokon át számtalan veszélynek kitéve ezek a kedves madarak. Megpihentek útjuk során árbócon, sziklaszirten, zátonyon, mire elérkeztek a biztonságba, ahol nem fáztak és volt elegendő élelem is. Most kicsit megnyugodhattak. Egy idő után aztán újra felszálltak a madarak, hasították a levegőt reményekkel telve, hazaszeretettől fűtve haza felé. Alig várták már, hogy visszatérhessenek régi fészükre. Már gondolatban tervezték a jövőt. De lelkükben még ott motoszkáltak a kétségek. Néhányat közülük lesbe álló orvvadászok lőttek le, néhányan elhulltak, mert nem bírták a hosszú utat. Akik megérkeztek azokon látszott, hogy nagyon el vannak fáradva, de szerencsére épségben visszataláltak fészkelőhelyükre.

Ha valamit nem ismerünk, csakis ott alakul ki az ismeretlentől való félelem. Ha visszatérsz szeretett hazádba, még a legnagyobb hullám is elsimul.