Sötétben fekszem.
Élve eltemet a zárka fekete leple.
Innen senki sem juthat a mennybe.
Az enyészeté lesz az ember lelke.
Félve jönnek ide a papok.
Nincsenek ajtók,sem ablakok,
Nincsenek itt már napszakok.
A sötétség van,mint állandó társ,
És a jó barátom a magány.
Vigyázz jól,hogy meg ne bántsd!
Mi lesz ha ő is tovább áll?
Néha felvillannak emlékek,
Szemeid kékje dereng a sötétben,
Korai fények és késő esti lámpák,
Az égen a csillagok,mik vigyázzák az ember álmát,
Hallani vélem a kocsmából kiszürödő lármát,
És a mentő folytonos szirénáját,
A nevetésed mámorító dallamát...
De rám már csak a halál mi vár!
...a sötétben egy fekete lélek,
Egy fekete koporsóban van eltemetve élve!