Létezésem mi egybe forr veled,
mindenekké lett útunkon tova,
remélvén vágyam téged nem feled,
kit szívem már el nem érhet soha.

Mert elzúg az árja az időnek,
mit elfed a távolba tűnő múlt,
hűvös az ősz egymást szeretőknek,
mint rőt levél szívük le földre hullt.

S csenddé lett sorsuk néma éjjelen,
szeleknek szürkült szárnyába vész el,
nekünk már nem lesz veled, és velem
felfogjuk tiszta, s hűvösült ésszel.

Elmond a szó mindent, hogy szerelem,
néha úgy fáj, amit hagyott nekünk,
ha tudom, lettél volna mindenem,
s maradt csupán, remény az életünk.