Néha látom a lelkeket a szemem sarkából, elsuhanni mellettem. Eleinte arra gyanakodtam, hogy képzelődöm. Talán, a vérnyomásom játszik velem, káprázik a szemem. A mérések azt mutatták, hogy a gyógyszerekkel karbantartott vérnyomás rendben van. Ha erősen koncentráltam az írásra, és elmerengtem a billentyűzet felett, elsuhanó árnyakat figyeltem meg, amelyek körvonala nem látszott, de határozott jelenlétük érezhető volt. Nem hiszek a túlvilágban, úgy gondolom, hogy az ember a semmiből jött, és a semmibe vész, ha itt az idő. Mi lehet a jelenség mögött? Felteszem a kérdést, de nem találok választ, ezért elfogadom a jelenség valóságát, nem kételkedem. Megtanultam az életem során, hogy nincs mindenre magyarázat, és a dolgok olyan bonyolultak, hogy sokszor csak elfogadni érdemes őket. Beletörődtem abba, hogy ezután már együtt kell élnem koboldjaimmal. Egyre jobban megbarátkoztam velük. Félelemnek, rossz érzésnek nyoma sem volt bennem. Sőt, olykor biztonságérzetet adtak a suhanó árnyak. Nem mindig voltak láthatók, még rövid időre sem, ilyenkor a hátam mögött éreztem őket. Mintha átnéznének felettem, és azt lesik, mit írok a képernyőre. Ha hátra fordultam, már el is tűntek. Egyetlen egyszer tapasztaltam jelenlétüket, de akkor sem láthattam őket. Egyikük, mintha túlságosan közel került volna hozzám, éreztem a jeges leheletét a tarkómon. Akkor megborzongtam kicsit, arra gondoltam, ők sem tartanak be minden szabályt, huncutkodnak velem.

Nem tudom, minek köszönhetem a megjelenésüket, mivel érdemeltem ki a kegyet, hogy érezhetem őket, élvezhetem a társaságukat? Megszoktam őket, és hiányoznának, ha időnkét nem adnák jelét jelenlétüknek. Bevallom, néha beszélek hozzájuk. Nem tudom, értenek-e, egyáltalán? De úgy érzem akkor is beszélnem kell, ha van mondanivalóm. És van, mert már engem is egyre gyakrabban foglalkoztat az elmúlás gondolata. Nem is konkrétan a fizikai lét hiánya, nem a halál utáni létezés, hanem mindaz, amit magunk után hagyunk a többiek számára. És még csak az sem fontos, hogy emlékeznek-e majd rám, hanem az, hogy mi az, amit én adtam nekik, ami csak az én hagyatékom. Egy mozdulat, egy szokás, vagy földi kultúrám egy kis darabja, amit örökül hagytam.

Egyik reggel arra ébredtem, hogy az ágyam körül egy kisebb tömeg gyűlt össze, már nem csak amorf suhanás formájában, de látható módon. Lenyűgöztek a színes ruhák, a vidám arcok. De igazából rám se hederítettek. Tették a dolgukat, vagy amit dolguknak gondoltak, és hagyták, hogy én is tegyem az enyémet. Megmosakodtam, felfrissítettem magam, de ők nem tűntek el. Úgy vettem észre, hogy nem akarnak az utamba kerülni, nem keresték velem a kapcsolatot. De aznap reggel, nem is éreztem valami jól magam. Fáradt voltam, nem volt kedvem semmihez. Leültem a gép elé, és elkezdtem írni, de a címnél nem jutottam tovább. Nem jutott eszembe semmi, az elmém kiüresedett. Hatalmas dobbanásokkal vert a szívem, majd kiszakadt a helyéről. Éles fájdalmat éreztem a mellkasomban.

Sípszót hallok, aztán ütemes dobbanásokat.
- Pulzus rendben, a vérnyomás normális, emelkedik. Hallja, uram? Visszahoztuk.
- Mi történt? - kérdezem a körülöttem állókat.
- Újra kellett éleszteni. De már minden rendben van - mondta egy kedves női hang. - Most pihennie kell. Itt marad az intenzíven, egy darabig. Majd később visszajövök, és beszélünk.

Csodálatos lebegés következik. Talán, az injekció hatása, talán az eufória, visszatérésem öröme. Hirtelen árnyak suhantak el a jobb szemem sarkában. Megnyugodtam. Élek.