- "Mesélj még!" - mondta az árnyék mikor megragadta a karomat. Én nem tudtam, mire véljem. Ellenszegülni nem mertem, hát meséltem neki. Elmeséltem, milyen napom volt, hogy iskolában voltam, és hogy mennyire örülök, hogy hazamegyek. És hogy ezután majd énekelni fogok és hogy az is milyen jó lesz majd. Ekkor megszorította a karomat csontos ujjaival. "Mesélj még!" Hát elmeséltem neki, hogy mit csináltam a múlt héten, és hogy milyen jó színházat láttam! "Mesélj még!" Nem tetszett neki. De muszáj volt mesélnem tovább, féltem tőle. Elmeséltem tehát hogy halt meg édesanyám. Hogyan feküdt az ágyán hónapokig és hogyan ordította át fájdalmában az éjszakákat. Hideg könnycsepp hullott a vállamra az árnyék arcáról. Ez már tetszett neki. Engedett a szorításon és közelebb hajolt. "Még, még, mesélj még!" Ez kellett neki. A rossz. A fájdalmas. És mesélnem kellett még. Elmeséltem neki hogyan pusztul a Föld, hogyan pusztítjuk el mindannyian szépen lassan mérföldről mérföldre. Hogyan válik a minden semmivé, hogyan lesz por és hamu minden, ami valaha szép volt. Akkor az árny egészen a fejemhez hajolt, lassan végigsimította a karomat és ennyit mondott: "Shh, kisgyermek! Ne sírj, nem kell félned többé!" Gyengéd volt, és hatalmas. Már tudtam, hogy ő a halál árnyéka. Kedvesen felemelt a karjaiba és elrepült velem. Hát így állok itt, előtted, Halál ura.

- Mesélj még!