Oly szép minden: a park, berek,
ceruzáddal épp fested az eget.
Ám lassan a fény megfakult,
dalod se zeng már, álmod meglapult.

Nagy a csönd. Most is szótlan vagy,
de biztos vagyok benne, hogy hallasz!
Egyedül vagy, némán gyötrődsz,
az önsajnálatba bele törődsz?

Önmagad, mint búvó patak,
lelkedben ülnek elfojtott szavak.
Tudom, csikland a késztetés,
ám ott harcol benned a kétkedés.

Apró kis rügy vagy almafán,
tudd, sokan szeretik ám az almát!
Nyúlként lapulsz káposzták közt....
Isten segít, sebet gyógyít... Állj föl!

Nézz végre magadba mélyen,
nem jó, hogy élted kínokkal éljed!
Hallgasd, hogy mit súg a szíved,
bízz benne, hisz ő az igaz híved!