Tavasz volt. A néni kicsinyke nappalija nyitott ablakánál ült, és nézte a csöndes kis utca eseményeit. A szemközti ház aljában, a kis bolt előtt két asszony beszélgetett. Jobbról egy férfi közeledett aprócska, fekete, ugribugri kutyájával. A fák alatt egy kislány szaladgált. A néni behúnyta szemét, s úgy 'figyelte' a kockaköveken ugrándozó, rózsaszín szoknyás leányzót, ki egykori önmagára emlékeztette. A lágy, márciusi szellő dalolva futott az utcán át, közben megsimogatta az ablakban a ráncos, egykor szép arcot.

*
A néni beljebb húzódott a szoba hűvösébe. A nyár forró légballonként robbant be a szobába. A kis lakás üde növényei hálásan fogadták az aprócska kezek gondoskodását, lágyan simultak a locsolókannát reszketegen tartó idős kézhez. A hatalmas pálma még gyerek volt, mikor idekerült, s az még ma sem 'őszül'. Pedig hány nyár eltelt azóta. Jómaga pálmát nem látott, mindig csak cserépben. Arra gondolt, őt is elültették egyszer, s lám, milyen szívós fajta, még mindig él.

*
A néni az ablaktábla zörrenésére riadt szunyókálásából. A hűvös októberi szél veszettül cibálta a régi, de még mindig hófehér függönyt. Akár azon a jó 10 évvel ezelőtti őszön, mikor az öreg örökre itt hagyta. Soha nem panaszkodott, hogy fáj valamije - csak elment, egyetlen szó nélkül. Akkor is így sírtak a fák, hogy elnyomják a belőle feltörő bánatot. A néni két, vékonyka csuklójával feltornászta magát a mély fotelből, s lassú mozdulatokkal kizárta a szobából a bezúduló emlékeket.

*

Vasárnap volt, egy téli reggel. A néni első útja az ablakhoz vezetett - gyönyörködve nézte a hatalmas pelyhekben szállingózó havat. Tekintete beleveszett a hófehérbe. Szinte gyermeki örömmel nyitotta ki az ablakot, s halvány kékeres kezét kinyújtotta, hogy elkapjon néhány hópelyhet. Szeme előtt táncba kezdett a világ, örömében ő is szaladni tudott volna, lefutni a fák közé hóangyalt rajzolni, mint egykor az az ifjú lány. Ehelyett lassan becsukta az ablakot. Indulnia kellett a reggeli misére, ott vártak már rá az angyalok.