Olyan volt a hegy, mint a gyémánt, kristály csillant,
zúzmarák békésen szenderegtek a fákon.
Tükörsík volt a föld, kies, élő nem akadt.
De mégis! Varjú recsegett e néma tájon!

Hegyről széles ösvény futott le, jól járható,
egy kunyhó rogyadozott, ott nyílt a jégvirág.
Rongyot varrogatott egy hajlott hátú néni,
megtört lelkéből bú helyett, szóltak az imák.

A kéményből alig füst poroszkált felfelé,
közelben egy fejsze vajúdott nehézkesen.
Aztán hátán jól megrakott rőzsével egy agg
botorkált hazafelé, hát nem húszévesen!

Ó, nézd! Amerre a szem ellátott mindenütt,
hó fedte a hegyet, ormán megcsillant a nap.
Ölelte, cirógatta, rá fénycsókot lehelt,
egészet óvón beburkolta a színarany.

Előbújtak dalolva a rigók, zöldikék,
özönlött vígan, kacagva a gyereksereg.
Hova tűnt a jég, fagy, a némaság, hova lett?
Zenélt a szív, még a föld is beleremegett.