Oly békésen telt a délután, mint egy boldog családban. Regina, ha teheti, talán lubickol a boldogságban. Igen, ilyen életre vágyott mindig, ilyenre, de ez most álom, ez nem a valóság. Félt élvezni ezt a boldogságot, félt, hogy elillan, mint ahogyan egyszer már véget ért egy csapásra.
Átgondolta számtalanszor min ment keresztül Iván. Borzasztóan sajnálta, mert nagyon megszenvedte ő is a szakításukat, ha belegondol, teljesen ártatlan volt az ügyben, amiért otthagyta őt... de mégis szükség volt erre, mert mintha Iván most egészen más ember lenne, mint akkor volt, és neki ez az Iván sokkal, de sokkal jobban tetszik. Akkor is tetszett, hiszen akkor szeretett belé, csak éppen elért a tudatáig, hogy mégsem hozzá való, mégsem illenek össze. De most más, megviselték őt is ezek a fájdalmak... Vajon ténylegesen megváltozott, vagy ez csak egy rózsaszín köd, ami játszik vele, majd aztán újra a régi Iván lesz? Nem tudta, mit gondoljon. Nem tudta, és megpróbált most nem gondolni rá, hiszen még évek vannak hátra, amiről csak ezután hallhatja a beszámolót.

Egy kicsit attól is megrettent, hogy Tomika ennyire még senkihez sem ragaszkodott. Még Öcsihez sem, pedig őt igazán szerette és sokat is voltak együtt. Ilyen egy csapásra még soha sem barátkozott meg senkivel, mintha csak megérezte volna, hogy ugyanazon vér csordogál az ereikben. Hihetetlen.

Persze Ivánon is észrevette a kezdeti meglepetést, a rettegést, mert nem tudhatta, hogy ő nem ment-e férjhez, sőt, talán azt sem, hogy Tomika az ő fia, de arra már rájött, száz százalékban biztos benne, hogy felismerte ő is, hiszen úgy hasonlít rá, hogy csak fiú hasonlíthat ennyire az apjára. De hagynia kell még, hagynia kell tépelődni, amíg nincs elég bizonyosság felőle, hogy ténylegesen más ember lett, tényleg megváltozott. Nem, nem akar még egy csalódást, még egy olyan csalódást... Nem lesz könnyű préda, nem, amíg nincs bizonyosság. Iszonyúan nehéz megállnia, iszonyúan... talán Ivánnak is, de most erősnek kell lennie, erősnek és határozottnak.

Tomikának is remek napja volt. Sokat játszott Iván a fiúcskával, és játszottak hármasban is. Aztán gyümölcsöt szedtek a kertben, Iván még a fára is felmászott, mert Tomikának a legszebb alma kellett, és az jó magasan volt. Úgy falta aztán azt az almát, mintha még életében nem evett volna. Élvezte a délutáni játékot, jól elfáradt, majd a vacsoránál hihetetlenül sokat evett. Az esti mesét is együtt nézték hárman. Tomika Regina ölébe bújt és el is aludt, mielőtt a mese véget ért volna.

Ott ültek ismét az ebédlőasztalnál, szemtől-szembe. Ezúttal teát szürcsölgettek, s Iván folytatta a beszámolót.
Elmondott mindent a legapróbb részletekig, azt, hogy felmondott a munkahelyén, azt is, hogy hogyan osztotta szét a pénzét hajléktalanoknak, meg alapítványoknak, hogyan szegődött el segédmunkásnak kőművesek mellé, hogyan költözött Gyulára, és mikor már úgy érezte, hogy megváltozott, már nem a régi, akkor elindult Regina megkeresésére.
Itt járt a múlt hónap végén, először a falujában kereste, de ott nem tudtak róla semmit, valaki mégis mondott annyit, hogy talán itt van a városban, Csíkszeredán.
Mivel már minden iskola zárva volt, csak az utcákat rótta és kérdezősködött utána, de senki sem tudott róla, amikor szembejött az az anyuka a fiával, akivel az étteremben találkoztak, akkor arra gondolt, hogy még őt megkérdi, azután feladja.
- Az anya mindjárt eldicsekedte, hogy te vagy a fia tanító nénije, és megkérdezte, hogy talán a fiam elsős lesz és hozzád akarom beíratni. Én rábólintottam. Akkor még megpróbált rábeszélni, hogy várjak még egy évet, mert te jövőre kapsz majd elsősöket. Így hát, azt is megtudtam, mennyire szeretnek téged a tanítványaid, sőt, a szüleik is.
Regina boldog volt, hogy ez is tisztázódott, aztán mélyen elgondolkodott, hogy mennyit szenvedett ő oktalanul. Nem szabad így elfutni a problémák elől, igenis tisztázni kell mindent. Mennyit szenvedtek mindketten, értelmetlenül, csak mert nem bízott Ivánban... talán volt rá oka, megbízhatatlannak hitte, de most egy másik Iván ül itt vele szemben, most már tudna bízni benne, többé nem bízná az életét a vaksorsra, ahogyan akkor tette.
Iván közben elbeszélésének a végére ért, egészen addig, amíg találkoztak az erdei tisztáson. A gyerekről nem szólt, várta Regina beszámolóját, várta, hogy megerősíti benne a hitet, hogy Tomika az ő fia.
- Most rajtad a sor, mesélj, tudom, hogy neked még nehezebb volt, hidd el, annyira sajnálom.


Regina is belemerült a mesélésbe, elmondta minden kínját, keservét. Azt is elmondta, hogy mennyire megijedt a terhességtől, nem hitte, hogy egyedül mindent meg tud oldani. Felment a hegyre, Hermina néniék házikójába, végső elkeseredettségében meg akarta ölni magát...
- Tudod, hogy meg akartam halni? - mondta sírva. Ahogy előjöttek az emlékek, egészen felzaklatták, s kitört belőle a zokogás.
Iván is meghatódott, azt sem tudta mit is tegyen, majd a lány kezére tette a kezét és azt suttogta - bocsáss meg, kérlek bocsáss meg nekem, te igazán nem érdemelted meg, nekem kellett volna kétszer annyit kapnom a vezeklésből, mert te semmiről sem tehettél... te ártatlan voltál, annyira, de annyira sajnálom... Olyan jó lett volna melletted lenni akkor... hogyan tehetem jóvá, hogyan?...
Regina összeszedte magát gyorsan, elhúzta a kezét - nem te tehetsz róla, nem te vagy a hibás... azt hiszem mindketten egyformán hibásak vagyunk. Szerencsére a fenyvescinegék észhez térítettek... annyira hálás vagyok nekik... nincs nagyobb boldogság, mint az anyaság, nekik köszönhetem, hogy nem dobtam el magamtól ezt a mérhetetlen kincset.
Iván szeme is megtelt könnyel. Egy ideig hallgattak mindketten, csak a gondolataik cikáztak a múltban, s mindketten érezték a mérhetetlen vesztességet, amibe sodorták magukat. Végül Iván szólalt meg újra.
- Még mindent helyrehozhatunk, még előttünk az élet... Mondd, Tomika tudja, hogy én vagyok az apja?
- Nem, nem tudja.
- Nem akarod neki megmondani?
- Nem. Túl sok idő telt el, elég nagy már ahhoz, hogy maga válasszon magának apát.
- Azt hiszem, igazad van. Köszönöm, hogy adsz rá lehetőséget... - megbicsaklott a hangja, elhallgatott. Egy ideig némán nézték egymást, azután még Regina befejezte élete történetét, egészen addig a napig, amikor újra találkoztak.

Már mindketten tudták, ismerték egymás kálváriáját. Átérezték nem csupán a maguk, hanem a másik vezeklését is. Egyiküknek sem jutott eszébe vádaskodni, a másikat hibáztatni, valahogy érezték, hogy mindketten hibáztak és azt is érezték, hogy ez elkerülhetetlen volt, ahhoz, hogy újra egymásra találjanak. Végül Iván szólalt meg.
- Ennek így kellett történnie. Különben, talán soha nem látom be azt, hogy nem téged kell megváltoztatnom, hanem nekem, magamnak kell megváltoznom. Sajnálom, hogy édesanyád azóta sem békélt meg veled és azt, hogy mennyi nehézségen kellett keresztülmenned. Az anyámat én sem láttam azóta. Ha fel kell mennem Pestre, olyankor apámmal találkozom, megiszunk valamit, s órákon át beszélgetünk, de ő sem tudja a mai napig, hogy hol élek, hol lakom, azt nem mondtam el neki, mert anyám kiszedné belőle, így nem tudja megtenni. Ha majd mi mindent helyrehozunk, akkor őket is meglátogatjuk és biztosan megbékélnek velünk és a sorsunkkal.
Regina bólintott, aztán az órára pillantott. Hajnali négy óra volt. Tudta, hogy Ivánnak másnap haza kell mennie, tehát aludnia is kell, mielőtt nekivág a hosszú útnak. Azonnal intézkedett. Iván ott alhat a kisszobában, ami Öcsié volt eddig, aludjon, ameddig jólesik, nem mehet kialvatlanul a hosszú útra.
- Lehet egy kérésem, - kérdezte Iván kissé feszélyezetten - gyertek el hozzám Gyulára. Az egyik hétvégén értetek jövök, a másikon hazahozlak titeket. Töltsetek nálam egy hetet, ha te is akarod és Tomika is. Csak előbb téged akartalak megkérdezni.
- Benne vagyok, összehozhatjuk addig míg tart a szünidő, ha Tomika is akarja - tette hozzá.
- Köszönöm - mondta Iván meghatódva. Azután indultak, hogy aludni menjenek. Regina még bevezette Ivánt Öcsi szobájába, ott kényelmesen megalhat, aludjon ameddig jólesik, senki sem fogja zavarni.
Miután jó éjszakát kívánt, indult kifelé, egymásra néztek. Iván egy halk köszönetet suttogott, majd, ahogy ott álltak egymással szemben, nézték egymást percekig, majd egy-egy tétova lépést tettek a másik felé, s összeölelkeztek. Úgy álltak ott hosszú percekig némán, majd mindketten aludni tértek.