Új napokban keresi
az ember a véget
de titkon a múltnak
szól a vad fohász
és látom, ahogy
az élet kivégz
mindent, ami nem
jövendőbe mász.
Megmártózom én is
a fertő jelenbe
koszlott ruhaként
omlik le rám
de menekült eszméim
s hajamban az álmok
hitemből nem múltnak
szól az imám.
Hanem ennek az éhes pillanatnak
-fogai sarkamba marnak csontomig-
nem a jövőnek, nem másféle dalnak
tarak rét-érzésnek és hídnak, amíg
le nem láncolnak a fonott sorok
szét nem szednek a gyrló mesék
hátamba már nem vájnak ostorok
ha hagyom egy kicsit bálványozni még.
Miért hiszi mindenki, hohgy
jövője szebb lesz?
Miért nem látják,
van szebb: a pillanat?
Ha nem figyelsz a térre
mi körülölel,
meglásd holnapra
semmi nem marad!

Mindened, amit ma
zsebedbe tömködsz
holnap értéktelen szeméthegy marad
s te magad is lassan ennyivé leszel
ha lelked harangján a kötél szakad.
És elveszel, mint a többi ostoba
mert kong a ét benned, néha sírni jó
de összedől mind egy másodperc alatt
s a Holdba száll a felégett hajó.
Zsibbadó eserid vad vérténcba kezdtek
bőrödön tombol az illat-orgia
ujjaidon eszmék lassan ébredeznek.
Engedd őket! Hagyd tomdolni a
vágyat
az árnyat
a levelet, akát ha szárad
a szivárványt, legyen bár fakó
a táncra minden így kapható
a lombok
a dombok
a kövek, a falak
hadd mérgezzenek meg
illanó szavak!
A tinta
mint színt az
akadra festi
hagyd a mennydörgést
fejedbe lesni!

Elkapkodják tőled
a gyémánt időt
tébolyultan téped
a füvet ha nőtt
mert semmi sem vagy
és meghalsz, óra még
egy perc, egy pillanat
semmi nem elég
elhullasz hamar
s mint égboltozat
azúrszín szemedből
eső fakad
rettegve, a ködben
így indulsz tova
suttogva az éjnek:
holnap...vagy soha!